Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Visszatekintés - Almási Miklós: Egy nevelődési regény a középosztályról (Ottlik Géza: Iskola a határon)
túl is emeli e réteg illúzióin. Kívül áll, anélkül, hogy kilépne belőle. A polgári osztály elitjéből jónéhányan átlendültek a kommunista, forradalmi, mozgalomba, és így tudtak gyökeret verni a valóságba, s tudtak leleplezően mély tablót festeni a két háború közötti polgárságról (Befejezetlen mondat), a népies irodalom, legalább balszárnyán talajt találhatott a parasztság plebejus-forradalmi mozgalmaiban, és innen is meríthetett kritikai távlatot. Ottlik ezt a pontos adatfelvételt az osztályon belül maradva végzi el. És ezzel lett egyedülálló mester. És talán — mint már említettük — ezért is maradt egykönyves író. A regényegész De a regény? Mivel tudta Ottlik — művészi tekintetben — kivívni ezt a maradandóságot, az el nem évülő, el nem fonnyadó frissességet? Mit hozott — regényformában? Az első formai vívmány, ami lassanként szembetűnik, hogy maga az elbeszélés-mód is duplafenekű, mint a morál, amiről beszámol. A sztori vázát ugyan Medve visszatekintő önelemzése (a Bébének átadott „paksaméta"), pontosabban lázadásának rekonstrukciója alkotja, de a történetet végül is ketten mondják el: Medve és Bébé. Bébé javítgatja, igazítja, a valósághoz közelebb viszi barátja vallomását, majd a korrekciók egyre sűrűsödnek, s végül már csak Bébé mondja a történetet, ök ketten tehát, akikhez természetesen az író is csatlakozik, hiszen ő ez a Bébé, jóllehet némi distanciát mégis éreztet hőse és „önéletrajzi töredéke" között, jobbára csak a sorok között. Miért ez a kettős, sőt hármas áttétel? Miért kell fegyelmeztetni az olvasót, hogy Medve önvallomása kicsit nagyít vagy kicsinyít? Azért, mert Ottlik — 1957—58-ban — már tudja a történelmi titkot, ami az egész regény távoli varázsának kulcsa: azt, hogy minden másképp volt, mert máshová vezetett és főképp: mást vezetett. Medve azt mondja el, ami akkor volt, 1923 és 1926 között, Ottlik— Bébé pedig azt, ami innen, az 56 utáni Magyarországból elrendezi azt is, ami abban a három évben történt. Mert az utókor — s nemcsak a túlélők emlékezete — szelektál is a múltban, hangsúlyokat helyez át, tendenciákat töröl, illetve az akkor alig láthatóakat aláhúzza, meghosszabbítja, felerősíti. Ez a finom játék az elbeszélés első személyével és az akkor/most szembesítésével, a diszkontinuitás és másképplevés állandó érzékeltetésével — ez teremti meg a regény talányos és végül is megfejthető hangulati ítéleteit. Medvének, legalábbis szerencsétlenkedő kéziratában, nincs ilyen történelmi időtudata, mint ahogy még a mai középosztály-maradványnak is alig-alig csírázik. Ö visszapillantva is csak azokban az években tud mozogni. Enélkül a „bennrekedés" nélkül viszont nem sikerülne ábrázolni a történelmi korrekciót, a regény lappangó, ám kíméletlen igazságtevő szándékát. Egy példa. Medve valami sértőt talál mondani az egyik fővezérre (Homolára), és ezért megpokrócozzák. Kéziratában ez az epizód úgy szerepel, mint saját gyávaságának, sírós, esetlenül védekező meghunyászkodásának epizódja. Bébé emlékezete azonban javít: Medve ugyan félt, gyáva volt, de nem védekezett és nem könyörgött, ahogy bárki más tette volna: „mikor megrohanták őt a sötét hálóteremben, se nem könyörgött kegyelemért, se nem jajgatott, se egy árva szót nem szólt. Egy hang ki nem jött a torkán, s ezt én a mai napig sem felejtettem el. Félelemetes volt a némasága. Olyan félelmetes, hogy nemcsak én éreztem annak, hanem mindenki. (...) Annyira, hogy Medvét soha többé nem pokrócozták meg." És még valamit hozzátesz, ami a regényegész szempontjából döntő jelentőségű: „Én is nagyon megijedtem. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy meghalt. Haragudtam rá. Majdnem
