Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Visszatekintés - Almási Miklós: Egy nevelődési regény a középosztályról (Ottlik Géza: Iskola a határon)

pen megkínoztak. A tiszthelyettes úr viszont nem törődik ezzel, és az egész társaságot visszakoztatja, hússzor is megismételteti velük — az egész osztálylyal — a gyakorlatot, s közben a „hibásra" tereli az évfolyam haragját. Miután kimegy a teremből, nyilván újabb hecc következik: a bűnöst — most már „joggal" — meg kell pokrócozni vagy le kell tolni, attól függően, hogy éppen milyen a maffia kedve. Az első napokban természetesen még szükséges ezt a forgatókönyvet betűről betűre végigjátszani, később már néhány jel is elég, hogy bekapcsolódjon az áldozatban a vészjel, az osztályban a rettegés atmoszférája, majd a kirobbanó gyűlölet az áldozat ellen. S mivel mindenkire rákerülhet a sor — a maffiásokat kivéve — a félelem körbejár. Aztán, hogy legalább rettegni ne kelljen, megkezdődik a főnökök lekenyerezése, a hízelgés az alvezéreknek, az árulkodás, talpnyalás aprócska kis nyugalmakért, haladékért vagy éppen a hatalomban való részesülésért. (Merényiek ugyanis, mint bukott diákok, egy évvel idősebbek, és már jó előre kiépítették rendszerüket, taktikájukat, az újonnan érkezők így lépéshátrányba kerülnek, s alig van más lehetőségük, mint félni vagy dörgölődzni.) Csakhogy. Ottlik pontosan láttatja, hogy azok a naivak, akik néhány ceruzával, bélyeggel vagy zsíroskenyérrel meg akarják nyerni a maffia valamelyik tagját, csak önmagukat szolgáltatják ki: kiderül róluk, hogy félnek. Ezzel önmaguk adják a pórázt Merényiek kezébe, akik aztán hetekig azzal szórakoznak, aki éppen felajánlkozott a védettek listájára. A regény masszívuma ennek a rettegés-atmoszférának tárgyszerűen pontos, hűvösen precíz leírása. Egy olyan írói módszerrel, hogy maga az olvasó ne érezze ezt a fojtogató félelmet, csak tudjon róla, hogy állandóan jelen van. Itt félni kell mindentől: elsősorban Merényitől, de Schulze tizedestől, a kihallgatástól — de leginkább az előre ki nem számítható rigolyáktól. Bizonyos gyakorlat után már mindenki képes volt zsigereiben is érezni, hogy valami készül, mert a maffia mindent alaposan megtervezett, sőt az időhúzással azt is élvezte, hogy a szobatársak tenyere nyirkosodik, hogy a fojtogató félelem nem hagyja aludni sem a bárányokat. De bármennyire is el voltak készülve a heccre, az mégis váratlanul csap le rájuk, szinte teljes védtelenségben hagyva testüket, lelküket. Ez tehát a módszer. Nem a pofon tartja kordában az embereket, nem az erőszak kényszerít az árulásra, hanem a „lejátszástól" való rettegés. Mit kell végigcsinálni, hogy végül is ugyanoda lehessen eljutni, a megkönnyebbülést hozó pofonokhoz, vagy pokrócozáshoz. Merényiek és az iskola tradíciójában kialakult gépezet feltalálta az időt mint kínzóeszközt. A kiszámíthatatlanságot, aminek csak a végeredménye volt világos és voltaképp enyhe. Ez az atmoszféra és ez az alkatrészek összmunkáján működő gépezet a döntő különbség Musil már említett konviktus világa és Ottlik „zögerei"-dresszurája között. A Törless iskolaéveiben — túl a lappangó homoszexuális és szadista mániákon — a titokkal tartják kezükben a hatalmasok áldozataikat. Valami legálisan is büntetendő gesztusra bukkannak, és azt, aki volt olyan mulya, hogy elkövette, a feljelentéstől való félelemmel tartják rabságukban. Ottliknál a legális büntetés gondolata is ki van zárva: az osztály világa zárt, „kifelé" nem létezik sem menekülési lehetőség, sem megtorlási eszköz. Feljelenteni nem lehet — a tisztek az árulkodót büntetik meg, nem is szólva arról, hogy az osztály — voltaképp hazug képmutatással — kiközösíti az árulkodót, mint gyáva és puhány frátert. Ennek következtében azonban senki sem fél a legális megtorlástól, Merényiéknek így szabad keze lesz a terror kialakításában. (Schulze tiszthelyettesnek különben is kedvence ez a „stramm" fiú, ő felismeri benne