Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Tudósítás az új világról - Fenyő István: Költői tudósítás a Szovjetunióról az ellenforradalmi Magyarországon (Illyés Gyula: Oroszország)
E szín- és filmszerűség fontos eszközei a dialógusok, a „vérre menő", emberi mélységekbe fényt vető párbeszédek. Nyomukba megannyi drámai karakteralak rajzolódik elénk. Szavukat az író „egy az egyben" adja vissza, csupán hangsúlyaik, gesztusaik tükrözésével alakít — „spontán" tudatossággal, a „mesterkéletlenség" művészetével. Dialógusainak színváltó sokrétűségét Bálint György felsorolása határozta meg a legkifejezőbben: „Illyés felkereste a modern új gyárakat és az ódon eldugott falvakat, a templomot és a mulatóhelyet, a nyilvános parkot és az egyszobás diáklakást, a szovjet írókat és a magyarság távoli rokonait, a mordvinokat, beszélt német mérnökkel, szovjet bíróval, pópával, GPU-tábornokkal, szerkesztővel, munkáslánnyal, pincérrel, cipőfűzőárussal és politikussal". 5 Mindehhez egyenrangúan, noha észrevétlenül társul a szerkesztés változatossága, az élet legkülönbözőbb oldalainak ellentétező-kiegyenlítő bemutatása. Kontraszt kontrasztot követ a mű szerkezetében, az ábrázolás folyvást pólusaira fordul, de a pólusok át is hatják egymást — ellentétességükkel nem kikezdik, hanem rétegzik, elmélyítik, feldúsítják egymás tartalmait. Híven közvetítik az élet dialektikáját, s azt, hogy e dialektika csakis az életben nyeri el igazán funkcióját. Illyés könyvében a szálloda exkluzivitására a Vörös tér koloszszális emberforgataga következik; a mordvinokkal való egymásra találás után egy orosz otthonban való látogatásáról olvashatunk; egy gyár leírását a jóléti intézményeké váltja fel, majd — sajátos illyési fintorral — az irodáké; a termelés képeit a szerelem elemzése követi; az utcán cigarettát kérő tábornok arcképvázlatát a bíróság tárgyalásáról készített riport egészíti ki, majd a pravoszláv templomé és pópáé; városképeiről a sztyeppéi panorámára, a parasztkérdés analíziséről a Dnyeprogesz filmszalagjára fordul az ábrázolás. S hasonló ellenpontozást figyelhetünk meg a megjelenítési eljárások terén is. Leírásait rendszerint párbeszédek akasztják meg, illetve élénkítik; a riport helyszínrajzait meditációk szegélyezik. S kép, rengeteg kép, fürgén és fáradhatatlanul: kinagyított közelképeket totálok követnek, tájak elemi sziluettjéről megtervezett gyárépületek és gépóriások látványára siklik a kamera. De akár itt, akár ott, mindenütt ember, és sosem mozdulatlanul: a valóság az ember valósága, s az ember a valóság embere — ez tükröződik Illyés Gyula mesteri kompozíciós technikájában is. Aligha kell bizonygatnunk, hogy a sokoldalúságnak ugyancsak közvetítője az útirajz stílusa. Azáltal valósítja meg azt, hogy lehetőleg nem sokban tér el a köznapok természetes, akadálytalanul gördülő beszédmódjától, s ennek révén az sokféle hang megszólaltatására válik alkalmassá. Már Babits Mihály felfigyelt rá, hogy az Oroszország stílusában nincs semmi rendkívüli, hogy nem véteti észre magát azzal minduntalan, hogy stílus. Illyés általában közöl, beszámol és tájékoztat, s ha ezt teszi, legfeljebb annyiban különbözik stilárisan az ily jellegű előadásoktól, hogy meglehetősen „kijelölő" módon, némiképp epigráfikusan végzi — előszeretettel vonzódva a kijelentő mondatok egymásutánjához. Jellegzetesen igei stílus az övé — illeszkedve a mű mozgást és cselekvést, élményfelszívást és kifejezést tükröző voltához —, de a predikatív szintagmák sora némiképp kategorikussá, definíciószerűvé is változtatja azt. Alkalmazója meg akarja győzni olvasóit. Hogy azonban mindez túlélezetté, parancsoló jellegűvé ne váljék, s hogy eredendő líraiságának is medret vájjon, az 5 Bálint György: i. m.
