Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Tudósítás az új világról - Fenyő István: Költői tudósítás a Szovjetunióról az ellenforradalmi Magyarországon (Illyés Gyula: Oroszország)

tér át azonnal azok lényegére, vállalva az advocatus diaboli hálátlan szerepét. Ilyenkor még kevésbé tolmácsol nézeteket, előre elkészített álláspontokat, mint máskor: életképeket villant fel a vitatott kérdések kellős közepéről — minél többet a vitatott-kárhoztatott jelenségek sokaságából, és minél elenyészőbbet az elemző, kommentáló szóból. Ez az eljárás reflektorfényével azonnal szétoszlatja a burzsoá propaganda keltette homályt és bizonytalanságot. Ugyanakkor az útirajz szerzője éppenséggel nem fukarkodik a bíráló szóval, a valódi visszásságok feltárásával! Szót ejt a bürokrácia kedvetlenítő jelenségeiről, a bezpnzornüjökről, az apátlan-anyátlan, toprongyosan kéregető, országutakon csavargó gyermekek sokaságáról, a kollektivizálás egyes túlhajtott mozzanatairól, az utcán tapasztalható gorombaságokról, a nép ruházatának nemegyszer megfigyelhető szegénységéről. S különösen erőteljesen világít rá a személyi kultusz sarjadó jelenségeire, a dogmatikus hajlamokra, a jövőtervezésnek arra a fajtájára, amelyik szem elől téveszti a jelen helyzetet és annak szükségszerűségeit. De mindezt „belül"-ről végzi el, a társadalmi rendszer híveként: a megfigyelő kritikai attitűdje helyett remek iróniával, a humor oldó közegében, ahol az irónia nemcsak a gúny, hanem a líraiság, az együttérzés esztétikai hatóeleme is. Ironikus villanásai, szellemes oldalvágásai haragot és szeretetet egyaránt sugároznak, s aligha kétséges: Illyés haragja a szeretetből fakad. Elmondhatjuk: legértékesebb lapjai közé tartoznak azok is, ahol a látogató „provokál": ahol a vendéglátóval nyíltan, sőt kihívóan közli negatív észrevételeit. Kiváltva azokból az ellentmondást, a nézetekben megmutatkozó egyoldalúságot: az igazság féltését, ugyanakkor a féltésből származó igaztalanságot is. E részletekben gondolat ütközik gondolattal, érv érvvel, rajtuk keresztül pedig szemlélet szemlélettel: különös feszültséget ad számunkra az is, hogy a történelem azóta nem egy vonatkozásban igazolta az író kritikai felismeréseit, mindenekelőtt a személyi kultusz jelentkező torzulásaira, a fanatizmus károsságára vonatkozóakat. Ezzel együtt: a harmincas évek magyar irodalmában ritka az a derű és harmónia, amely az oroszországi feljegyzések egészéből árad. Mintha lidércnyomás alól szabadult volna fel, humora oly sziporkázó és ellágyuló, életkedve oly túlhabzó és egycsapásra megújuló. Mintha Illyés Gyula a Szovjetunióban talált volna igazán magára! Moszkva, Leningrád emberanyaga számára csak nyelvileg és egyes szokásaival különbözik a sárréti falvakétól: úgy mozog közöttük, mintha csak hazamenne Borjádra vagy Ozorára. A Dnyeper a Dunára emlékezteti, Alekszandrovka Pestlőrincre, a parasztasszonyok a Tolna megyei öregek arcára, Ukrajna hatása a Pincehely környéki tájra. Vonatablakból kilesve, az utcán kószálva, a mezők termését becsülgetve a létnek, a való világ lélegzésének oly áramlását képes érzékeltetni, ami sokkal többet jelent bárminő deklaratív hűségnyilatkozatnál. Megmártja az olvasót abban a tágasságban, a méreteknek nagyvonalúságában és az embert szolgáló voltában, amelyet a szovjet valóság jelent. S elmerít líraisága melegségében, bensőségében. A szeretet legősibb archetípusainak felidézésével kelti fel együttérzésünket: a ház előtt csecsemőjével játszadozó fiatal anya, a patak partján libákat őrző, tízesztendős fiú, a tehenekre vigyázó fiatal leány, a kis szobában lakó ifjú diákházaspár örök-egyetemes és mégis mindig új életképeivel. Másrészt önnön nyíltságával, közvetlen gesztusainak sorozatával. Illyés az olvasóhoz fordul, „kibeszél" hozzá az útirajzból, „félrevonja" őt megbeszélésre, bizalmasan tanácskozik vele, csevegve me-