Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Tudósítás az új világról - Botka Ferenc: A teljesség felé (Szocialista prózánk útja a Szovjetunióban)
a cselekmény itt is a család köréből indul. S mivel az író családja térben meglehetősen széttagolt volt, e cselekmény országrészeket jár be, anélkül, hogy mesterkéltnek éreznénk. Elvezet Kárpátalja egykori központjába, Beregszászra, majd a kárpáti erdők aljában meglapuló kis ruszin faluba, Szolyvára, ahová gyógyulni küldték a gyenge tüdejű Bálint Gézát. De elvisz e fonál az egykori Magyarország más vidéki városaiba, majd Budapestre is, ahova az anyagi csődbe jutott család azért költözött, mert „itt mindenki megél", s Bálint is jobb körülmények közt tud tanulni. S ettől az időpontéi kezdve a regény rendezőelvévé egyre inkább nem a család formális mozgása, helyváltoztatása válik, hanem Bálint fejlődése, aki nemcsak az iskola nyújtotta ismeretekkel találkozik, hanem azokkal is, amit a külvárosi barátok, a munkásotthon rendezvényei és előadásai kínáltak. Ez a folyamat különösen akkor erősödik fel, amikor a család és a már ifjúvá serdült Bálint Géza ismét Kárpátaljára kerül, s megismerkedik a kapitalizálódó országrész új életével: a hatalmas erdőségek rablógazdálkodásos fakitermelésével és az arra épülő faiparral; az erdőirtó munkások kiszolgáltatott helyzetével, testi és szellemi nyomorával, nemzetiségi és vallási megosztottságával, különféle mozgalmaival, igazi- és álprófétáival. A cselekményszálak megszaporodásával egyre inkább „objektiválódik" az író előadásmódja. Továbbra is Bálint Géza a regény virtuális központja, de ahhoz, hogy a fejlődését előrelendítő élményeket és tapasztalatokat a maguk öszszetettségében lehessen művészileg bemutatni, az író egyre szélesebb kontúrokban vázolja fel e jelenségek összefüggéseit. Az ábrázolásmód hangsúlya fokozatosan áttevődik a fejlődésrajzról a különböző társadalmi, gazdasági és politikai folyamatok elemző megjelenítésére, kitágítva a regény világképét, horizontjait. Az első kötet még a gyermek fantáziadús látásmódját tükrözi, tele naivitással, helyenként meseszerű elemekkel, spontán, érzelmi színezetű benyomásokkal. A második, de különösen a harmadik kötetben, amely eljut a forradalmi harcok megjelenítéséig, viszont már egyre inkább a tudatosság dominál, a társadalmi viszonyok, folyamatok marxista alapozású ábrázolásmódja. Ez maga után vonja a regényszerkezet átalakulását is — a cselekmény policentrikussá válik. Bálint Géza egyéni élete mellé felsorakoznak a történelem nagy mozgatóerői, a különböző pártok, szervezetek, gazdasági érdekeltségek, monopóliumok, államhatalmak érdekei, mozgásai, intézkedései — természetesen plasztikusan megformált egyéni sorsokba, konfliktusokba ágyazottan — a cselekmény új és új motívumaiként, szálaiként. Az író bravúrosan oldja meg e nagy tartalmi egységek egymás melletti szerepeltetését, konfrontálását ; könnyű kézzel mozgatja a hatalmas ismeretanyagot, sűrűn él a montázs eszközével, egységben láttatva a kavargó sokféleséget, amely szuggesztív módon fejezi ki a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és a magyar Tanácsköztársaság forradalmasító hatását Kárpátalján és egész Közép-Európában. A Kárpáti rapszódia varázsát azonban nemcsak ez a nagyvonalúan felvázolt történelmi tabló adja, hanem az író szubjektív előadásmódja is. Mindvégig első személyben szól: hol visszaemlékezik, hol elbeszél, hol „mesét" mond, hol drámaian összesűríti a cselekményt, hol lírai kitérőkkel színez, az idősíkok váltogatásával egymás mellé vágva múltat, jelent és jövőt. Az egész regény végső soron egy hosszú monológ, amely felhasználja a modern prózai kísérletek eszköztárát is. Objektivitása nem száraz, helyenként még csak nem is „tényszerű"; mindent átszűr az író egyéni látásmódja, amely szuverén módon lényegíti át a valóság egyes momentumait. Bizonyos részletek megfogalmazásába
