Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Felvillanó arcok a harmincas évekből - Czére Béla: Egy önmegvalósítási folyamat első állomása (Gelléri Andor Endre pályakezdő novelláinak motívumrendszere)

paszkodik fel, hogy aztán megpihenjen a nőkolosszus mellén. Gelléri játékos iróniával kikacsint közben az álomból: „Ej, hiszen a hegyre mentél, s most nőn mászkálsz! — s akárhogyan is van, mégiscsak egy hatalmas nőn lépegetek végig, de elkanyarodok az ágyékától, s ott pihenek meg a mellén .. . Mire odajutottam, folyt rólam a verejték; szemem majd kisült a melegtől, s lábaim reszkettek már" De az álom hívása, vonzása egyelőre sokkal erősebb a novellában, mint a játékos, enyhén ironikus hang helyzetrealizáló szándéka. A elementáris erejű élmény képeire — mintegy hitelesítve azokat — rávetülnek a gyermekjátékok emlékei is: „Kerek és szép volt a melle (amint megnéztem, hát éppen olyan, mint a domb, ahol a múltkor lesben voltam a kőcsatánál)." Az álom befejezése — a korábbi álomképhez hasonlóan —, a Gelléri teremtette lírai mitológia univerzumába emelkedik, de itt nem a megsemmisülés félelmét jelenti, hanem ellenkezőleg, éppen az orgazmust. — „A nő lélegzik, lihegve, és szája felé vonz a lehelete. Háttal ülök neki, de gyorsan megfordulok, és szinte röpülve a szájára tapadok; megcsókolom, elnyúlok, olyan hosszúra, mint ő, s a kicsi, sárga lámpás az, ami oldalról a szemembe tüzel és fölriaszt hajnalban. Mikor fölébredek, látom, hogy megfordultam alvás közben, és a sarki csillag nézett a szemembe". Az álom mágneses teréből már nem lehet szabadulni, a valóság felett tovább épül az erotikumot és az egyéni színezetű panteizmust elegyítő mitológia: „Éjszakáról éjszakára a természetről álmodok; érzem, hogy férfi lettem, és lassan szeretőm lesz minden fa az erdőből, a hegy kemény sziklái, s megtörténik, hogy míg a fenyőfával ölelkezem halálosan, fölkél a nap (kitágul rá a szemem a vágytól), s néki is látszik a tíz lábujja (utána a vakító fényes comb s a bűvös ágyék, a ragyogó mellek s a tüzes száj ; a szemébe nem lehet belenézni). No — gondolom —, a nap lesz a szeretőd mindjárt! — Hanem ez a jelenség mindig becsap, ha elérem álom közben a fényes lábujjakat, visszazuhanok a fenyőfára ölelkezni...". A realitás úgy tűnik, már-már elveszti minden értékét, vonzóerejét: „minden lány vézna, semmi a hegyhez képest, aki a szájához vonzott, csókolt". Valójában azonban éppen a valóságban ki nem élhetett vágyak parancsolták életre a buján indázó álmokat, amelyekbe átlépve, azok logikája szerint élve a novella főhőse többé már nem tud különbséget tenni a realitás és a fantázia világa között. Az álom és a valóság szélső pólusig feszített ellentmondása játékosan groteszk konfliktust eredményez. Az álmokat ugyanis a kamaszhős — mivel a mindennapok realitása helyett ezeket éli voltaképpen — egyszerűen áthelyezi a valóságba. A vasárnapi miséről kilépő lányokat csókolgatva — számára látomásainak „nyírfája" és „három fenyőfája" a négy lány — a pofonok és sikítások záporában kénytelen rádöbbenni álomalakjainak groteszk „lázadására". („Ez nem álom, ahol azt teszek, amit akarok; ez az élet lenne?") Ekkor lép be a már ijesztő realitássá zsugorodott képbe Mária — itt a megváltás, a Temettünkben a szenvedés asszonya —, hogy meleg, tiszta ölelésével a most már kitáguló, eleven valóságba vezesse, a szerelem nagy élményével ajándékozza meg a novella hősét: „—Mária— tör ki belőlem, és megcsókolom remegve. Ó, milyen ajka van, hogy áttüzesíti a vér, bársonyos karja van, amit úgy a nyakam köré fon és adja vissza a csókjaimat; kemény a melle, s a mellemen fekszik, és meleg árad belőle. S mint a rémek, holtan támolyognak ki a fenyőfák, a nyírfák, a dombok és a hegy a lelkemből". (Kiemelés tőlem — C. B.) A Szabadítással szinte egy időben így fordítja le ezeket a képsorokat, s fogalmazza meg végleges jelentésüket az Aíombeszédben: „... úgy álltam, mint a szűz, aki megtermékenyülve az élettől, tudja, hogy a halál is megcsókolta. Jaj, most megértettem, s mondom nektek: az álmodóhoz az álomnak kell szól-