Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Felvillanó arcok a harmincas évekből - Czére Béla: Egy önmegvalósítási folyamat első állomása (Gelléri Andor Endre pályakezdő novelláinak motívumrendszere)

Nyilvánvaló, s az egész Gelléri-életműre vonatkozik az a megjegyzés, hogy a lírai szimbolizmus fogalmán — mint ahogy a korai Gelléri-írásokban majdnem mindig jelenlevő expresszionizmus-definíción is —, egyáltalán nem valamiféle valóságfeletti, transzcendentális ábrázolási szférát kell értenünk. A novellák külső-belső történéseit indázt'ató hasonlatok, lírai mondatszövések alakítják ki a laza, kötetlen szerkezetet, a reális helyszín stiláris értéke fölé emelt, lebegtetett lírai hangulatot. S a szerkezet és stílus mellett Gelléri szimbolizmusának — amely persze, említettük, már a korai novellákban is rendszerint expresszionista elemekkel ötvöződik —, harmadik pillérét kétségtelenül a szimbólumokká nőtt kulcsszavak motívumai jelentik. Egyelőre Az anyámról című novella vizsgálatánál maradva, az „idő", „élet", „halál", „Nap", „Szomorúság", „lélek", „Krisztus", „kereszt", „tisztaság" és „patak" kulcsszavakban inkarnálódnak e szimbólum-értékű motívumok. E motívumok (más novellák fontos motívumaival kiegészülve) hol ellentétpárként, hol szinonimaként tűnnek fel és bonyolult kapcsolatukból rajzolódnak ki a Gelléri-novellák motívumkörei, vezérmotívumai, egész motívumrendszere. A húszas évek novelláiban az élet és a halál fogalma még korántsem csak ellentétpárt jelent. Az anyámról hőséhez így szól a „Szomorúság": „Nem értesz te még engem. Nagyon fiatal vagy, nem ismered az időt, amely között az élet s a halál múlik, és nem tudod, hogy a hegyeknek milyen mélyen van a gyökerük ..." A „Szomorúság" csak látszólag ellenfele a novella elején felfénylő „Napnak". („De íme, a szép napsugár végigsuhant a házunk előtt: mint a könnyű kígyó, úgy haladt el, bekanyarodott máshová, kissé megcsipkézte szomszédunk öreg külsejű házát, megköszöntötte a bóbitás templomot, és az déli harangjátékkal felelt vissza".) A főhős döntése — „A Nap után fogok futni" — az életöröm természetes parancsára születik meg, a fénnyel beragyogott Krisztus-keresztnél éppen azzal a lánnyal találkozik öszsze, akibe szerelmes. De „Krisztus ragyogását" csak ő veszi észre, a randevúra siető Ilonka korántsem. így kelti életre — a novella szimbolikus világának logikájával — a féltékenység a „Szomorúságot". A féltékenység —• mint az ösztönök egyik mozgatórugója — elég fontos szerepet kap a korai írásokban. Jelentkezik expresszionista képsorokban („elképzeltelek meztelenül a szobámban, és végül kínomban paripára vetettem föl mezítlenséged, hogy a mén száguldva elvigyen tőlem, mert megőrülnék" (Alomszűz), az ölelkező párra szórt izzó parazsak bosszú-záporával (Parázs), a Füst című szürrealista novellában, amelyben az önmagát a kemencében elégető főhős hűtlen kedvesének a saját testének füstjével üzen, s a „Természetben" feloldódás menekülő panteisztikus vágyában : „ ... légy hasonló a folyóhoz, amely egykedvűen viszi a hullát és a mulatózok csónakját... légy hasonló a Természethez, és az éj nagy szemével nézd az ő emberi sorsukat!" Álomszűz). Vagyis a „Szomorúság" magától értetődően keresztezi Az anyámról hősének boldogságkereső útját, az ő hívására követi anyját a „patakhoz". A sokat szenvedett anya lénye ekkor a „Szomorúság" birodalmának figyelmeztető árnyalakjává lényegül át: a valóság és az idea kínzó ellentmondását kénytelen átélni a főhős, miközben a lelkében örökszép anyjának fáradt, halállal árnyékolt arcát figyeli a víztükörben. De ugyanez az ellentét kap nyomasztó hangsúlyt — szintén az anyja figyelmeztetése nyomán —, az ő kedvesét csókoló férfi megpillantásakor. A „Szomorúság" tehát nem pusztán az életöröm ellentéteként, az élet másik pólusaként van a novellában jelen, hanem olyan ismeretelméleti-lélektani motívumként, az érzékenység olyan lírai kritériumaként szerepel, amely nélkül képtelenség birtokba venni a valóságot. Nyilván az sem véletlen, hogy mindez a patak tükrében s a partjától visszatérőben válik egyértelművé, hiszen: „A patak olyan szép volt, mint a tisz-