Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Felvillanó arcok a harmincas évekből - Mikó Krisztina: Egy faun arcképéhez (Hevesi András regényeiről)
nekülési lehetőségként elismerésévé. A vándorlás egyszerre szinonimája tehát útkeresésnek és szellemi önvédelemnek 5 . Ilyen összetevők alapján természetes, hogy a korszak regényirodalmában „a romaneszk ... a pszichológiából nő ki" 6 , s hogy a legfontosabb alkotói célkitűzés a tényfeltáró, azaz ezúttal kommentár nélküli eseményrögzítés, melyet az alkotói szubjektum „szócsöveként" megjelenő főhős vándorlási tapasztalatai és kísérletei „biztosítanak". A legbensőbb élmény és gondolatvilág, a meditációk előtérbe kerülésének záloga pedig az, hogy „a mai én alatt ott él, módosul és módosít a tegnapi" 7 , azaz mind a regényíró, mind pedig a főhős-alteregó útkeresésének egységesítő elve a múlt és jelen szintézisét megteremtő „alkotói szubjektivitás tartalmilag világossá vált etikája." 8 Ez a kaland és pszichológiai regény műfaji sajátosságait egymásba olvasztó, témához, méghozzá „az önmagává lett lélek belső küzdelmeinek" 9 ábrázolásához „igazított" regénytípus lesz a két világháború közötti időszak programregénye, mely „a XIX. század nagy célkitűzései nélkül — azaz a társadalmi tablót asszociációk összességével helyettesítve —, de ugyanakkor mélyebb és kevésbé átlátszó célokkal" 10 — tehát az útkereső hősök típusait megteremtve — olyan alkotói önarcképek sorozatát hozza létre, melyekben az önismeret vágyában folytatott önvizsgálati kísérletek a korszak-karakterisztikát is megteremtik. Ezért kiemelkedően fontos, bár sem alkotója munkásságában, sem pedig a korszak regényirodalmában — világirodalmi vonatkozásban elég Proust és Virginia Woolf egy-egy művére, a magyarban pedig elsősorban Márai Idegen emberekjére (1931) és az Egy polgár vallomásaira (1934) gondolnunk — nem előzmények és nem is következmények nélküli — lásd: Szerb Utas és holdvilágját (1937) — mű Hevesi András Párizsi esője (1936). A prousti szenvedélyek reprodukálása reményében fogant alkotás első lényegmeghatározója a keletkezési év, 1936, „ez a csalékony, múlékonyan szerencsés, gondtalan esztendő, melyben Európa még egyszer lélegzethez juthatott, utoljára merülvén bele a derűjét túl korán elvesztő pásztorjátékba" n (kiemelés tőlem — M. K.), melyben Sőtér István pontos értékítélete szerint az írónak „a faun szerepe jutott, a bozótban rejtezőé." Ez a faun több szempontból is meglepetése kora irodalmi életének: egyidőben problémaérzékeny esszéíró és publicista akkor, amikor regényével kortársai róla már kialakított — és általában prekoncepciókkal teli — véleményrendszere ellenében veszi fel a kesztyűt. A polgár nyomát kutatja az „eltűnt időben", mint Márai Sándor, s önéletrajzi regénye — nemzedéke önarcképévé szélesedik. A megírás ok-okozati összefüggéseit feltárandó tehát magához Hevesi Andráshoz, azaz e művét megelőző írásai közül is elsősorban Szabadságtér című 1932-ben megjelent novellájához 12 kell fordulnunk. Ez a gyermekkort tradíciók forrásának tekintő, „tündérvilágnak" viszont egyáltalán nem nevező írás ugyanis, az életrajzi regénnyé fejlesztés lehetőségét rejtve magában — kulcsa és előképe az 1936-os esztendő nagy könyvsikerének. A „történelmi idők 5 Poszter György definíciója (Szerb Antal, 1973.) 6 Halász Gábor: Az újabb regényről, 1929. i. k. : 30. 1. 7 Halász Gábor: I. m. i. k. 38. 1. 8 Lukács György: A regény elmélete. 1914—15. In: Utam Marxhoz, 1971. 1. k. 156. I. 9 Lukács György: I. m. i. k. 118. 1. 10 Szerb Antal: I. m. i. k. 469. 1. 11 Sőtér István: Hevesi András. 1945. In: Játék és valóság. 1946. 143. 1. 12 Megj.: Nyugat, 1932. 2. k. 421—425. 1.
