Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Tarján Tamás: Az egyes szám első személyű előadásmód Tersánszky Józsi Jenő regényeiben
formációval nem szolgál. Nem tesz egyebet, mint újabb epizódot fűz a történethez (a Két zöld ászban Buzikán halálát és sorsának fölmentését) ; rögzít valamit, aminek magában a mesében lenne a helye (a Kakuk.Marciban csak így tudja megoldani a figura bemutatását) ; esetleg szentenciaszerűen összegez (a Kakuk Marciban csak a Bevezetés szavainak megismétlésével képes formálisan berekeszteni az elnyűhetetlen és kortalan hős köré vég nélkül szerveződhető epizódokat). Ady idézett kritikájában jelzi, hogy a Viszontlátásra, drága . . . zárszava nincs igazán a helyén : „ ... az író epilógusa sem olyan stílusos, amilyennek ő eleve kigondolta" 11 . Alighanem Tersánszky maga is érezhette, hogy valami baj van elő- és utószavai körül; érezhette, hogy azok elütőek, kirínak a regényekből. Ezért törekedett többször is arra, hogy azt a látszatot keltse, mintha e kísérő megjegyzések tulajdonképpen nem is lennének. Amit Ady kifogásol, nem epilógus, csak Epilógféle — s itt a hangsúly a lefokozó, eljelentéktelenítő -félén van. Az Egy kézikocsi történetében már-már túlzásig ironizálja a bevezetés „műfaját": A bevezetés bevezetőjének bevezetője, majd A bevezetés bevezetője, utána pedig A bevezető maga előzi meg a regényt. Az Egy biciklifék története is ironizált kezdéssel indul: Kis feneket kerít a történetnek. Vagy irodalmibb kifejezéssel: keretet alakít a történet számára. Talán meglepő és ellentmondásos, mégis így van: a remek mesélő Tersánszky mindig gondban van a történetek elkezdésével és befejezésével, s csak akkor lubickol, amikor középen jár: amikor tényleg mesélhet. A korábban idézett „átvezető mondatok" belső elő- és utóhangoknak, egymondatos nyitó- és záró-elemeknek is fölfoghatók: az író itt rugaszkodik, illetve itt pihen meg. Magyarázhatja a prológok és epilógok sűrű fölbukkanását az is, hogy Tersánszky extenzitás-igényét maguk a történetek nem elégítik ki. Többen is megfigyelték, milyen elementáris vágy élt benne „az élet extenzív teljességének" 12 ábrázolására — nyilván azért is, mert azt tekintette hősnek, egész embernek, aki extenzív teljességében, lankadatlan érdeklődéssel és nyitottsággal képes birtokba venni az életet. E birtokbavétel: maga az élet értelme Tersánszkynál. Saját emberi életét is jellemezte ez a törekvés: meglehet, épp ezért volt oly fogékony a világ legváltozatosabb dolgai és jelenségei iránt, s ezért tekintette az irodalmat csak résznek, egyik összetevőnek a sok közül — s talán nem is az első helyen állónak, fontosnak (irodalom-szidalmazó, a művészeten ironizáló megjegyzései is erre utalnak, bár túl komolyan venni őket nem kell). A rokonszenves emberi vonás, az extenzitás-igény viszont olykor kárára van a műalkotás intenzitásának. Tersánszky még a Kakuk Marciban, A két zöld ászban sem tud lemondani mellékes részletekről, és sokhelyütt épp az elő és utószavakban siet rögzíteni, ami nem fér a műbe, vagy kimaradt belőle. S föltétlen igénye az is, hogy mindenki értse őt, illetve nehogy félreértsék: ezért tisztáz, magyaráz előlegesen vagy utólagosan. A Legenda a nyúlpaprikásról — mely szerkezetét, formáját, nyelvét tekintve, sőt világképét is: legjobb műve, noha lélekábrázolásban vagy kalandosságban elmarad néhány társától — a „főszövegben" nyilvánvalóvá teszi Gazsi szerencséjének jellegét és értékét. De azért Tersánszky odailleszti az Epilógust (hét sort), hogy a Legendát mindenki legendának értse. 11 Ady E. : i. h. 513. 1. 12 Vargha K. : i. m. 398. 1.
