Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Tarján Tamás: Az egyes szám első személyű előadásmód Tersánszky Józsi Jenő regényeiben

gár" mesélheti a maga életét csapszékben, deci törköly mellett; de ő — ellentétben Buzikánnal — nem elemzi, ami vele történt, nem akar bizonyítani maga és a világ előtt, nem magyaráz és nem állítja sorsát példának: egyszerűen csak mesél, szórakoztat, derűt fakaszt. Jelleme nem fejlődik, személyisége nem változik (Neláé, Natasáé, Nagy Ferencé, Buzikán Mátyásé igen). Históriáit amiatt érdemes meghallgatnunk, amit róla az író Bevezetésében előre bocsát. Kakuk Marci Tersánszky legeredetibb alakja, illetve leghíresebb regénye; enciklopédikussága, fordulatossága, nyelvi varázsa folytán bizonyára a legjobb is — de nem az a jellemrajzban. Tersánszky más hősei — az eddig említettek is — az egymást követő életszituációk hatására alakulnak, változnak, fokozatosan és végleg elzüllenek vagy vargabetűk után révbe érnek; Kakuk Marci evickél, alakoskodik, lébecol a különféle helyzetekben, de nem változik: mert figurája eleve kész. Miért jó akkor mégis a könyv? Mert az alakba sűrített — szabadságon, derűn és optimizmuson alapuló — naiv erő és a sajátos erkölcsi tisztaság mindig sikerrel ütközik meg azokkal a szituációkkal és figurákkal, akik épp szabadságától, derűjétől, optimizmusától és erkölcsétől — tehát ember-voltától és méltóságától — akarnák megfosztani hősünket. Kakuk Marci képtelen megváltoztatni a világnak akár csak egy kis részét is (s ez áll Tersánszky számos más hősére is), de győzelme az, hogy ő maga sem változik (ennyiben több Nelánál, Buzikánnál és sok társuknál, akik azonban a negatív változás ellenére is értékesebbek, tisztábbak maradnak, mint az őket megváltoztató társadalom). Kakuk Marci figurája kétségtelen bizonyítéka az író népiségének és humanizmusának — ami azonban igazi plebejus elkötelezettségbe és baloldaliságba nem nő át. Tersánszky nem szűnt bírálni a világot — de nem tudott a rossz helyébe tervezni egy újat, emberit, küzdelmekben születőt. A csavargók, a perem-emberek világa: értékes „ellenvilág", etikus tagadás a létezővel szemben — de távlatként nem megoldás. Nem változtat ezen az állításon az sem, ha idevonjuk az említett hat legkiválóbb regény közül a hatodikat, a Legenda a nyúlpaprikásrólt, amely nem énformában íródott. A megoldás, Gazsi boldogulása csodás, egyedi és esetleges, s az író idillként — de ironizált idillként adja elő. Bevezetés, végszó, epilógféle : az író beszél Az egyes szám első személyű előadásmód vizsgálatakor nem hagyható figyelmen kívül az sem, amikor nem a teremtett figura, hanem maga az író szólal énformában. S itt nem is elsősorban azokra a regényekre gondolunk, amelyeknek — mint például a már idézett Egy biciklifék történetének — az író a főhőse és elmesélője. Ebben a típusban természetszerűleg a legerősebb az író valóságos személye és regénybeli alakmása közötti feszültség, amit az olvasó a kettő állandó — akart-akaratlan — ütköztetésével hoz létre. A részletesebb elemzés azonban Tersánszky munkásságára nézve nem hozna lényegesebb eredményeket. Annál inkább a regények elé vagy után sűrűn illesztett elő- és utóhangok. Tersánszky tudatosan vállalta, hogy hőseinek adja át a szót — de azért szinte mindig fontosnak találta, hogy szót adjon önmagának is. Véleményünk szerint az énforma bizonyos szűkösségét, az egy- (belső) nézőpontúságot kiküszöbölendő ; nem sok sikerrel. A közvetlen írói beszéd, az előrebocsátás vagy összegezés nyomatékosítja, hitelesíti azt a föltételezésünket, hogy az író többet tud, mint hőse; ám Tersánszky ezekben a részekben lényeges és valóban „többet tudó" in-