Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Tarján Tamás: Az egyes szám első személyű előadásmód Tersánszky Józsi Jenő regényeiben

Tét'ován ugyan, de kísérletezik az író a nézőpontok és idősíkok váltogatásával. A margarétás dalban — amely szintén kapcsolódik a háborúhoz, de nem „háborús" regény — már nyoma sincs a tétovaságnak. Tersánszky itt virtuóz kezelője a formának. A főszereplőnő meséli el a maga életének egyes fejezeteit; ezt a történetet azonban egy kommentátor -— maga is jelentékeny szereplő — tárja az olvasó elé. ,,És itt hadd vegye maga Sa át kissé a szót"; „Becses engedelmükkel ismét magam hallatom itt egy darabig a hangomat, legalázatosabb hívük, Nagy Ferenc" — találkozunk sűrűn a már ismerős „lendítő" mondatokkal (előbbi mindjárt példáját adja egy jelentéktelen mondatban is a szórend szokatlanságának, utóbbi pedig az iróniának: a szövegből kiüt a túlzott udvariasság, jellemezve a nem ellenszenves, de simulékony s valahogy mindig lesben álló újságírót). Alkalomszerűen további „első személyek" is megszólalnak: Ohranyin — naplóban, von Thallódy — levélben. Ha ez utóbbiakat mellékesnek vesszük is, akkor is méltányolnunk kell Tersánszky technikáját: a kettős nézőpont — az énregényben kommentált énregény — segítségével oldani tudja az egyes szám első személyű forma merevségét, tágít eleve leszűkítettebb körén. A forma révén Sa ki van szolgáltatva a közreadó Nagy Ferencnek, a történetben viszont az — úgy tetszik, reménytelenül — szerelmes hírlapíróval szemben ő élvez fölényt. Feszült, vibráló ettől a kétarcú viszonytól a regény. Csattanója, hogy végül — harmadik happy endként, a várt tragic end helyett — Nagy Ferenc „a históriának egyedül" nyalja le „osztatlan a sok keserű savójáról az édes tejfölét": a külső hasonlóságnak köszönhetően ő lép a halott von Thallódy helyébe, s szerelmük Natasával beteljesedik. Azaz: már beteljesedett akkor is, amikor Nagy Ferenc a történetbe fogott — de ezt a tényt elhallgatta. (Mondtuk: Tersánszky írt detektívregényeket is, parodizálva is kissé a műfajt. Ebben a befejezésben gunyoros Nagy Ferenccel szemben is, akit emberi értékek dolgában jóval Sa mögé sorol.) Egyszerűbb, lineáris szerkezetű az Egy ceruza története című regény, amely megint csak látszólag harctéri — valójában szintén lélektani. Tersánszky új fogása itt, hogy az „írószerszámok proletárját", a Ceruzát szerepelteti kommentátor-rezonőrként. A Ceruza lényegtelen a történetben, de nélküle nincs történet. Jelentősége csekély, szerepe alárendelt — mégis fölényben van (ezt „ő" tudja is): mert kell. A regény: naplójegyzetek és levelek egymásutánja, kissé már túlzott adagolásban. Fáradtabb a mű a másik kettőnél; nincs is olyan központi alakja, mint a másik kettőnek. A formai ötlet — mint általában, paradox módon, a nagy ötletek mindig — béklyózza is a regényt: a Ceruza „személyében" összefogja a könyvet, de mert valóságos személye nincsen, a mű mégiscsak epizódok laza sorává hullik. A mű vonzereje a Ceruza rezonőrségében van: mulatságos az a — Tersánszky által végig ironizált, de nem alaptalan — gőg és fontosságtudat, amely feszíti, s tanulságosak, igazak nem túl bölcs, de tárgyilagos és erkölcsös személyiségrajzai, kommentárjai. Az egy témacsaládba tartozó regényektől időben visszaugorva a Két zöld ászig, újabb variánsra lelünk. Egyszerűbbre és természetesebbre is a többinél. Buzikán Mátyás három-négyéves korától egészen korai haláláig meséli el élete történetét (a halálát persze már nem; azt majd a Végszóban Tersánszky). Amit az énformáról általánosságban mondtunk, itt maradéktalanul érvényes: trükk, fogás, lelemény nem színezi. Mintha szertelenül naplót vezetne — vagy még inkább: kocsmaasztalnál életteli példabeszédet mondana valaki. Mert a Két zöld ái<z: morális példázat. A példázat-jelleg — amit egyébként nem elítélő minősítésként használtunk — hiányzik a Kakuk Marciból. Az „édeni csirkefogó", a szabadszívű „piaci pol-