Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Szegedy-Maszák Mihály: Esti Kornél
könyvet lapoz, papírosra nyomtatott betűket lát; irodalmiasan értelmezett világot ismer meg: „A tó a cölöpépítmények, védőgátak keretében porcelán-tintatartóhoz hasonlított, melyben világoskék tinta hullámzik. Egyetlen csónak imbolygott rajta a túlsó part környékén, regényes lámpásával." (Omelette a Woburn) Az Esti Kornél jelrendszere azáltal válik különössé, hogy a szövegrészek közötti viszony négy lehetséges módja: a sorrendcsere, a bővítés, a kihagyás és a helyettesítés közül kettő uralkodó elemként, kettő pedig alig vagy egyáltalán nem fordul elő benne. Bővítéshez Kosztolányi szinte soha nem folyamodik: egyetlen későbbi fejezetben sem dolgoz ki újabb adalékokkal korábban már elbeszélt történetet. Esti Kornél életében önmagán kívül senki nem játszik folytatólagos szerepet, a mű szerint az ember külvilága szakadozott, epizodikus. ,,A fény nem kívülről jön, hanem belülről" (Barkohba). Sorrendcsere is ritkán akad a szövegben. Kosztolányi csak egyszerű és megszokott módon él azzal a lehetőséggel, hogy az elbeszélő eltérhet a megtörténés sorrendjétől az események elbeszélésekor. A fejezetek többsége annak az alkalomnak a felidézésével kezdődik, amidőn Esti Kornél visszaemlékezik múltjának egy szakaszára. Ezután az egyszeri visszatekintés után a történet elbeszélése általában vonalszerű, a fejezet vége pedig nem sokkal később játszódik, mint a bevezető sorok. James és Proust óta az európai széppróza úttörői főleg az időrend bonyolítására törekedtek, Kosztolányi másképp újított. Gyakran a kihagyást, a hiányt helyezte a történet középpontjába. A Barkohba című szövegrészben Jancsi János vár valamire, de a szöveg végül is nem hozza olvasójának tudomására, hogy mire. Az író tudatosan a külső esemény és a tevékeny szereplő hiányát hangsúlyozza, midőn egy német báró szendergését, Estinek a világ végéről, a megállt időről szóló álmát vagy egy általa és általunk teljesen ismeretlen regényről folytatott vitáját beszéli illetve beszélteti el. Egy teljes fejezet foglalkozik Ürögi Daninak és a címszereplőnek időhúzó, semmitmondó társalgásával, egy másikban Kernel Kálmán, a főszereplő, a fejezet elején eltűnik, s csak a fejezet végén kerül elő. Miközben a szöveg gyakran a hagyományos történetelmondás lehetetlenségét bizonyítja, kitüntetett szerepet ad az általában metaforikus jellegű s ezért főleg a lírában uralkodó helyettesítésnek. A szereplők jelentékeny része egymás hasonmása: az elbeszélő és a címszereplő egy időben s helyen született, Esti beleképzeli magát Mogyoróssy Pali helyébe, Elinger mindenben Esti Kornélt szeretné utánozni, s élete vége felé Estit olyan vendég látogatja meg, akiben önmaga kivetített másik énjét sejthetjük. Bármely korban az eseményeknek csakis bizonyos, társadalmilag elfogadott társítása számíthat elbeszélt történetnek. Kosztolányi az Esti Kornél írásakor nagy mértékben eltért az ő korában Magyarországon megszokott társításoktól. Irodalmunk addigi múltjához képest meghatározhatatlan műfajú szöveget írt, arra serkentvén olvasóját, hogy korábbi beidegződéseitől eltérő módon olvasson epikát. Az Esti Kornélról írott szövegek egésze a hagyományos összefüggőség, a ,,jól megformált történet" eszményének a megtagadásáról tanúskodik. Az epika történetében egyáltalán nem ismeretlenek az ehhez hasonló kezdeményezések. A Don Quijote vagy a Tristram Shandy szerzője ugyanúgy a maga egyéni gyakorlatával változtatta meg korának megkövült epikai szokásrendszerét, mint az Esti Kornél írója. Kosztolányi művének a címszereplője — a realista és naturalista regények elbeszélőivel ellentétben — nem akarja a ténylegesen megtörtént benyomását kelteni: Gálffy nevű vidéki ismerősének életéből például azt meséli el, ami akkor történt volna vele, ha az illető nem hal meg.
