Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Szegedy-Maszák Mihály: Esti Kornél

SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Esti Kornél Bevezetés a mű jelrendszerébe Bármely szöveg logikájának a megfejtéséhez előfeltevésekre van szükség. A művek jelrendszere megjelölt és jelöletlen elemek, azaz megkülönböztető jegyek és felesleg szembeállítását tételezi föl. Csak a megjelölt elemeknek jut szerep a jelentés létrehozásában, és maga a megjelöltség is szembeállításra vezethető vissza: azzal egyértelmű, hogy valaminek a megléte és a hiánya közül mindig csak az egyik lehet jelen, a kettő kölcsönösen kizárja egymást. E szembeállításokat azonban mindig az olvasó fogalmazza meg, s így az értelmezés szükségképpen magában rejti a félremagyarázás lehetőségét. Kosztolányi nagy súlyt helyezett arra, hogy mondatai azonnal érthetők legyenek; a rögtön értelmezhetőt azonosította az elfogadhatóval. A mondatszerkesztés okozta homály vagy többértelműség hiányzik művészi jelrendszeréből. A köznyelvhez közel álló mondatfűzéséből arra a meggyőződésére következtethetünk, hogy a szépirodalom nyelve önmagában véve nem különös. Irodalmi mondatok nem léteznek, legfeljebb irodalmi szövegek vannak. A mondatok felépítése az Esti Kornélban az élőbeszédet utánozza, ami nyilvánvalóan összefügg írójának azzal a hitével, mely szerint a nyelvi jelentés a használattal azonos, az az írott szöveg pedig a hang, a beszéd lenyomata. Ez egyáltalán nem jelenti, hogy Kosztolányi a művészi jelrendszer természetességének a benyomását akarja kelteni az olvasóban; csak arról van szó, hogy az ő művében a mondatok felépítését a művészi szándék jelöletlenül hagyja, az irodalmi jelleg máshonnan származik. Három tényező is hozzájárul, hogy az irodalom öntükröző szemlélete fontos szerephez jut az Esti Kornélban. Foglalkozását tekintve mind az elbeszélő, mind a címszereplő író. Ebből is következik, hogy a mű e két személyen kívül szövegen belüli szövegekre utal a leggyakrabban. Az I. fejezetben az elbeszélő és a címszereplő arról a megírandó közös könyvéről társalog, amelyet az olvasó már kész termékként tart a kezében. A fiumei utazáskor Esti latin szerzőket idéz és prózaverset rögtönöz a tengerhez. Az V. fejezet Sárkányt, a XV. Esti Kornélt ábrázolja versírás közben. Egy-egy rész Gallus fordítói illetve Jancsi János versírói módszerét mutatja be. Cseregdi Bandi egy régi nyelvkönyv alapján próbálja értelmezni párizsi tapasztalatait, Esti akkor löki be Elingert a vízbe, midőn az versét akarja fölolvasni, egy másik rész pedig azt a vitát jeleníti meg, amelyet Esti egy általa nem olvasott regényről folytat. Az elbeszélő szóképei még a látszólag tárgyias nézőpontú fejezetekben is arra emlékeztetik az olvasót, hogy