Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Németh G. Béla: A műfajváltás és szemléletalakulás kérdéséhez, Kosztolányinál (Egy disszertációs vita alkalmával)

értelmiség „úri" világa vallomásos alanyisággal jelenüljön meg általa. Csak regényhőse nincs, csak cselekménye nincs, csak mozgása, csak mozgásiránya nincs az egésznek. Allóképszerűen, impresszionisztikusan megragadott melancholiája helyett ehhez e világ ellentmondásaiban fogant tragikumát kellett volna érzékelni, ábrázolni, fölfejteni, értelmezni. Az állapot helyett a történést, a mozdulatlan, az időtlen hangulat helyett a mozgó, a sorssá emelő, a választásra késztető időt. Dehát éppen ez a készség hiányzott e rezignációba szorult, e rezignációval leszerelt világból. A rezignált, feleletet nem tudó s nem váró kérdezéstől („sokszor csodálva kérdezem: minek?" [Kiemelés tőlem — N. G. B.]) a felelő állításig kellett eljutni. * * # Kosztolányi magatartása mindig szorosan fűződött rétegééhez, ami paradox módon, épp egy nagyfokú társadalmi kötetlenséget, egy széles gondolati mozgásteret, egy csaknem magárahagyott, egy történetileg vezéreletlen erkölcsiséget hozott magával. A Nyugat két másik nagy lírikusa, Ady és Babits oly művelődés- és társadalomtörténeti tradícióval volt körülvéve, amely az addigi értékrend és létforma összeomlásának előrejelzése közben nemcsakhogy kollektív küldetéstudatot kölcsönzött nekik, hanem a küldetés irányát is kollektív életmezőnyökre, történeti értelmű, történeti távlatokba oldó magatartások felé kormányozta. Kosztolányi európai s hazai rétege, a kisfizetésű, a folytonos rendelkezés készenlétében, a folytonos és kényszerű miliőváltozás lehetőségében, a folytonos kiszolgáltatottság atmoszférájában élő hivatalnok értelmiség tradíciója nem nyújtott sem ilyen missziótudatot, sem hozzá kollektív irányzódást. Ellenkezőleg: visszamenően, a történelemure is a kiszolgáltatottság s a magárahagy ottság örök körforgását sugallta. Az intellektus irodalmian légritka terét egyszerre töltötte be az individuum mozgásszabadságának s magáramaradottságérzetének megnövekedése és megsűrűsödése. S Kosztolányi bácskai indítását külön is érdemes e tekintetben számba venni: az ország egyik legpolgáribb része ez ekkor, ami civilizációját, termelésmódját illeti, de minimális orientáló missziós hagyománnyal s a legnépesebb, a legfrissebb és legvegyesebb telepítéssel, — no meg —• e tradíciótlanságtól aligha függetlenül — messze a legnagyobb számú öngyilkossággal. Hasonlóképp a táj hagyományához, ill. hagyománytalanságához, mily különbség választotta el Adytól s Babitstól a vallásét illetően is. Családja katolicizmusa nem a hazai, főleg pedig az európai művelődést, gondolkodást, művészetet oly mélyen befolyásoló filozófiai-etikai-liturgiai tradíció mélyrétegeivel érintkezik. Huga, akit anynyira szeretett, katolikus legényegyleti előadásokat rendez; s apja ezt jó, s még egy kis pénzt is hozó, hasznos időtöltésnek könyveli el. Laicizált világ ez, a laicizálódás választató babitsi élménye nélkül; vasárnapi, egyleti, moráletikett kereszténység. A szegény kisgyermek panaszai életképfüzérének románcos eleme tehát ama tragikusság föltolulásának előrejelzése volt, amelyet aztán a háború, az összeomlás, a kurzus sorozatos megrázkódtatásai s a felnőtté érés tényei, meg, persze, a korszak valóban jelentős európai polgári gondolkodása többé semmiféle románcossággal nem engedtek puszta melancholiába vonni. Egyes jó versek kerültek ki Kosztolányi keze alól a következő esztendőkben is — egységes atmoszférájú igazi nagy kötet a Számadásig aligha. A Kosztolányi-líra nem volt kész az értelmezésre kényszerítő tragikusság hordozására; csak az impresszioniszti-