Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Németh G. Béla: A műfajváltás és szemléletalakulás kérdéséhez, Kosztolányinál (Egy disszertációs vita alkalmával)

kusan átérzett, tragikus felhangot pendítő, szimbolistán sejtető és kérdeztető melancholiára. A próza, epika többet ígért. * * * Kosztolányira elsődlegesen, majdnem kizárólagosan a maga korának irodalmi irányai, irodalmon, irodalmi értekező prózán át közvetített eszméi hatottak. S bár ezek rásugárzásában, elsődlegesen mégis a maga meditációjában nőtt jelentős gondolati súlyú íróvá, emberré. A maga meditációjában, amely szinte mindig együtemű volt egyrészt a maga hazai s európai rétegének eszmélkedésével, másrészt a maga, mondhatnánk, biológiai-pszichikai érésével. Nem véletlenül üti fel egyik legmegrázóbb versét, s adja címül is neki a szinte lexikonian pontos életmeneti regisztrálást : Ha negyvenéves elmúltál ... Megértéséhez ezért szinte kivételes szigorral kell követni művei lépcsősorát. A Nérót s A rossz orvost például aligha szabad a tárgyalás menetében, bármi okból, felcserélni. Hiszen Kosztolányi pontosan hazai, posztmonarchiás, európai rétege útját járta, amidőn ez utóbbiban, A rossz orvosban a maga „oroszos" próbáját tette meg. De neki arról a szellemi-lelki világról, amit rétege más európai csoportjai számára mindenekelőtt. Dosztojevszkij jelképezett, nemigen volt igazi élménye. Rilke lehetett eszménye, Rilke „oroszosságáig" azonban (legalább is ekkor még) nem jutott el. A Néróban megpróbálta történelemre áttéve, parabolisztikusan-intellektuálisan végigjárni ő is az utat az értelmetlenné vált élet, az elhibázott szerep, a rosszul kitöltött, a semmissé lett idő tragikumáig. Ö is — hisz rétegének ekkor lesz elsodró élménye, a naturalizmus boldog mindentudása, a szecesszió érzelmes fölénye után, a Malte Rilkéje, a sztarec és Aljosa Karamazovja, s immár nem a Bovaryné s már nem is Frédéric Moreau, hanem a Bouvard és Pécuchet Flaubert-ja. Az idő, az egyetlen, az elhibázott, a rosszul kitöltött életidő élménye. Nagyon sokat tanult a Nero-féle kísérlet révén: — az eredmény értéke azonban, életművén belül — sokak véleményével szemben — az a benyomásunk, nagyon is másodlagos maradt. Túlságosan is könnyű vonatkoztatni e regény cselekményanyagát, életanyagát és erkölcsi problematikáját a korra, a költő sorsára, eszmélkedésére, s túlságosan is könnyű benne meglátni a lélektani szerkezet képletét, a poétikai építés menetét, az előadás modális játékát, a reflexív elemek epikus transzformálását. S mindez — ami alapjában a regény gyengeségéről vall — nagyon is csalogatja az elemzőt, az értelmezőt. Kosztolányi hihetetlenül sokat olvasott, noha alighanem keveset tüzetesen, lényegbe hatolva; fordításai is hathatósan ezt bizonyíthatják. De felszínen is, futólag is szinte mindig mindenben megragadta az ő korszakára s az ő számára jelentést hordozó karakterisztikusat. Nagyon fontos rámutatni Huysmans s Wilde átsugárzásának lehetőségére. Mi azonban, megvalljuk, nehezen érzékeljük, hogy Huysmans vagy Wilde stílusmegoldásokon túl, felfogásában is különösebben hatott volna rá. annak ellenére, hogy fordította őket. A hatásokat, különben is, meditációs érdeklődése folyamán, amily könnyen recipiálta, oly könnyen ejtette is el. Egy sajátos polgári szellemiség lényege hatott rá, járta át, amelynek jegyében Huysmanst is, Wilde-ot is, és még annyi társukat is a maga nagyon is rétegéhez hasonló, s egyben nagyon is autonóm változásfolyamatába befogadta. Spengler, Bergson, Nietzsche, Freud, Merezskovszkij, James, a feltörő mélylélektan egyaránt ott kavargott e szellemiségben, amelynek egyik döntő vonása