Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Németh G. Béla: A műfajváltás és szemléletalakulás kérdéséhez, Kosztolányinál (Egy disszertációs vita alkalmával)
NÉMETH G. BÉLA: A műfaj váltás és szemléletalakulás kérdéséhez, Kosztolányinál (Egy disszertációs vita alkalmával) Az epikát is szerző lírikusok, a lírát is szerző epikusok műfaj szerint elkülönített értelmezése mindig kockázatos vállalkozás. Kosztolányinál különösen az. Ha csak néhány lapra összevonva is, aligha szabad egyik fajta műfaji sor értelmezését a másikból kihagynunk, kizárnunk. Életműve annyira egy korszak egy koncentrált alapmagatartásának kettős megjelenülésű, de egy lényegű kibontakoztatása. S a kibontakoztatás pályaíve épp műfajváltásai alkalmával módosul mindig revelálóan, noha alapiránya s alanyi anyaga, jelentős változásokkal bár, nagyrészt mégis ugyanaz marad. Szorosabban a műfajra konventrálva alakulásmenetét, szinte azt mondhatnánk, a lírikus lírikussága megtarthatása érdekében vált át epikába, s az epikus epikussága megőrizhetésére lírába. Mert életanyaga annyira megkívánja a világgal szemben a szubjektív kinyilvánításban belső drámai erejét nyerő lírát is, s a külső világ szorongatásait objektívan előszámláló, drámai eseménysorú epikát is. Miközben az egyiket megvalósítja, általa előkészíti a másik megvalósításának lehetőségét, megérleli megjelenési formáit, fölhalmozza feszítő lelki kényszereit. Annyira alig volt XX. századi nagyjaink közül, mind lírájában, mind epikájában valaki is közvetlenül átélt, személyes, egyedi életanyaghoz kötve, mint ő. S ez az átélés s ez az életanyag mindkét műfajában egyre tragikusabb értelmű lett. Ez éppen e kettős műfajú fejlődésnek azonos lényegű vezérlő irányvonala. A drámai kiáltású líra s a drámai eseményű epika tragikussága mégsem váltott át nála a valódi dráma, a valódi tragédia műfajába soha. Tragikusságának személyessége, atmoszférikussága, érzelmisége sohasem bírt a drámai alakok tisztán tárgyira distancírozó ábrázolásában elhelyezkedni. Érthető; tragikussága egyszerre volt mélyen egyedien személyes és konkrétan mozzanatos; de nem kevésbé mélyen egyetemes, életérzés-, sőt életszemléletszerű is. S ahol minden és mindenki tragikus, aki és ami valamit érő — ott nincs többé értelme, lehetősége a tragikus hős tragikussága tragédián át való kiemelésének. A tragikusság az egyetemes atmoszférájából nála — minden „mégis csak", minden hajnali részegség erőfeszítése ellenére, vagy éppen ezzel aláhúzva — csak gyáva és hazug, átélni és szembenézni képtelen alkatok fajtája különül ki. Ha tehát lett volna is született drámai, tragikai tehetsége, — tragédiát így, az ősi (mondjuk, arisztotelészi) értelemben, akkor is aligha írhatott volna. Mennyivel hosszabban tartott az ő Nietzsche-rajongása, mint pl. Babitsé, s meg is maradt mindig valami belőle; s mennyivel más volt, mint pl. Juhász Gyuláé; az egyik, szinte gyermeki vágyódással, A Nagy Élet Nagy Prófétáját, a másik az élet egyetemes tragikussága meglátó ját tisztelte benne.
