Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Németh G. Béla: A műfajváltás és szemléletalakulás kérdéséhez, Kosztolányinál (Egy disszertációs vita alkalmával)
Mind az egyik kérdésről, tragikussága folytonos növekedésének folyamatáról, mind a másikról, tragikussága műfaj kiválasztó szerepéről minél inkább szembesítő módon szólani nagyon is tanácsos volna egy róla szóló majdani munkában. Világkép és alkotásmód összefüggésének általánosabb megvilágítására is kitűnő alkalom nyílnék minden ilynemű fejtegetésben. Bármely regényét vagy elbeszéléstípusát értelmezzük is, mindig nélkülözhetetlen szólnunk előbb első igazán nagy verseskötetéről, A szegény kisgyermek panaszairól. Mindenekelőtt annak legfőbb műfaji vonásáról, románcosságáról, a XIX. századi érzékeny közpolgár, a városiasodó vidéki kisember, az industrialitásba váltó patriarchális világ e kedvenc hangnemi karakter jegy érői. A magyar irodalomban az egész XIX. században nagy a jelentősége; de a századfordulón még határozottan meg is emelkedett. A korszak legtöbbet szavalt lírikusa, Reviczky két kötetében szomorú sorsát, bármily műfajt, műnemet választott is egyébként, románcos felhanggal elöntve mondotta el. S a századvég magas novellatermésének szerzőit is alighanem azért nem legjobb alkotásaik szintjén látjuk, mert a románcos elem elfödi életművükben a drámait, a tragikusát, hiszen legjobb műveikben is mindig van ebből a románcosból valami jelen. Ami egyébként nemcsak a magyar századvégre, századfordulóra jellemző jelenség. A közönség még Csehovot is ilyfajta elemén át ragadta meg Európaszerte: az elpattanó húr az alkonyatban, a hídkorlátos búcsú az erdőszélen, a cseresnyést döntő távoli fejszecsattanás érzelmes mozzanatain át. A Hannele mennybemenetelén felnőtt férfiak emeltek sűrűn szemükhöz a zsebkendőt, s Maeterlinck sátoralatti szimbolizmusának éppúgy rajongva hódoltak, mint Huysmans sziruplélektanának vagy Wilde csehüveg életbölcsességének. Hogy korábban Daudet-ról, Bret Harte-ról ne is szóljunk. Mert'ne feledjük, csak visszanézve látjuk Flaubert-t a kor reprezentatív írójának; a közönség Flaubert pőrében egyértelműen a vádlók mögé állt; s még a mi borotvaéles Péterfynk is, bár csúfondárosan ki is figurázta, alapjában mégis nagy, jelentős írónak vélte Daudet-t. Holott a tragikum, a tragikusság egyre égetőbben érlelődött, egyre sürgetőbben követelte jogát a polgári, s általában a deizmus utáni, a Gondviselés-tan utáni s az ember természeti lényegét is mindinkább fölismerő, de azzal megbirkózni nem tudó s azt mint föloldhatatlant abszolutizáló osztály társadalmakban. A kitérés egyik fő eszközlője előle, író és közönség részéről egyaránt, épp ez a románcosság volt. A románc, tudjuk, lehetett itt is, és volt is a tragédia, a tragikum, a tragikusság közelségének előrejelzése; a balladás, az eldöntő, a leszámoló drámai szerkezet, hangnem és modor segítőtársa. De lehetett is, és volt is a tragikus konfliktusoknak életképbe oldott szentimentális hangulati föleresztése is. Márpedig a fölébe jutáshoz át kellett élni a gépies természeti determináció tragikusságának atmoszféráját; mégpedig többnyire annak is át kellett élnie, aki intellektusával a történetiségben, a társadalmiságban esetleg oldani tudta. Hiszen neki is látnia kellett, s érzelmileg is meg kellett értenie, mint sodor életeket, nemzedékeket, rétegeket (kivált litterátus értelmiségieket) a determináció ernyesztő, lefegyverző, lekötő tudatkényszere az akarati tehetetlenség, az erkölcsi önfeladás, a társadalmi reménytelenség örvényébe, a fátummá kövülés hitébe, az örök, változhatatlan körforgás érzetébe. De mennyivel inkább éreznie kellett, át kellett élnie annak, aki egyedül az esztétikai katarzis moráljával bírt
