Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Kemény Gábor: A stílus születése és halála (Állandóság és változás Krúdy prózájában)
Krúdynak e leírásai a nyelv metaforikus használatának, a „többszörös olvasat"-nak a lehetőségét is példázzák, eszünkbe juttatva, hogy voltaképpen minden szépirodalmi megnyilatkozás (szöveg) egy sajátságos „kvázi-szinten" létezik, amely „alatt" a reális (direkt) kijelentések tartománya, „fölötte" pedig a képanyag „másodlagos kvázi-szintje" terül el. 10 A költői nyelvben épp ezért minden közlemény egy bizonyos átértékelődési folyamaton megy keresztül. 11 A költészet nyelve: konnotációs nyelv, amelyben az elsődleges (köznyelvi) tartalom + kifejezés egység egy másodlagos, rejtettebb tartalom kifejezésévé válik. 1 ' 2 Ily módon nyílik alkalom a „szöveg mögötti közlés"-re, arra, hogy a nyelvi forma felülemelkedjék önmagán, többet jelentsen önmagánál. 13 A Krúdy-leírások elemzése ideális terep lehetne e metaszemiotikai koncepciók gyakorlati kipróbálására. A stiláris egyszerűsödés tendenciája a húszas évek második felében is folytatódik. A kései művek stílusát — különösen az ún. „gyomornovellákét" meg a Boldogult úrfikoromban című regényét — a szinte már puritánnak mondható dísztelenség jellemzi. Az író csak a legfontosabb tényeket, adatokat, eseményeket közli, az atmoszférateremtést nem a nyelvi ékítményekre, hanem a kompozíció logikájára és a lélektani motivációra bízza. Vegyük szemügyre pl. a két híres ikernovellának, A hírlapíró és a halálnak, ill. az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél címűnek az első néhány mondatát. Mind a két elbeszélés a még Osvát Ernő szerkesztette Nyugatban látott napvilágot. Ugyanazt a történetet: egy éhenkórász hírlapíró és egy szolgálaton kívüli huszárezredes egyenlőtlen esélyű, de meglepő eredménnyel végződő párbaját dolgozzák fel. Az előbbi, az 1927-ben keletkezett Utolsó szivar... az ezredes szempontjából írja le a kritikus nap eseményeit: „Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert, a Kaszinó megbízatásából, miután a velszi herceg látogatásáról elnevezett Angol-szobában így döntöttek az urak. A párbajt délután tartják meg a kaszárnyában, annak az embernek, aki a Kaszinót megsértette, nem szabad élve eljönni a hely színéről. Az ezredes vállat vont. Jó, hát majd belelövök az újságíróba — mondta egykedvűen." Az utóbbinak a hírlapíró, Széplaki Titusz áll a központjában. Ez így kezdődik: 10 A kvázi-szint fogalmára 1.: Voigt Vilmos: Kísérlet a két vers összehasonlító-tartalmi elemzésére. In: Formateremtő elvek a költői alkotásban. 1971. 339. kk. 11 Roman Jakobsonnak klasszikusan tömör, kitűnő megfogalmazásában: „a költőiség nem a szöveg retorikus ékítményekkel való kiegészítése, hanem a szövegnek és mindennemű alkotórészének teljes átértékelése (...) a költészetben minden nyelvi elem a költői beszéd egy alakzatává válik." (Hang-Jel-Vers. 1972. 2. kiad. 27S. 1. — Kiemelés tőlem — K. G.) 12 Denotáció, konnotáció és metanyelv viszonyáról v. ö.: Hjelmslev, L.: Prolegomena to a theory of language. Baltimore, 1953. 73—77. 1.; Barthes, R. : Éléments de sémiologie. In: Le degré zéro de l'écriture. Paris, 1964. 163—168. 1.; magyarul: Kis János—Bence György: A strukturális elemzés határai. Kritika, 1969. 9. sz. 28—34. 1.; Kelemen János: Mi a jeltudomány? Valóság, 1971. 10. sz. 16—29. 1. 13 Csak utalásképpen említjük meg itt J. L. Austin elméletét a beszédaktusok osztályozásáról (How to do things with words. Oxford, 1962.), mely a lokúció, az illokúcló és a perlokúció terminusokkal különbözteti meg a szöveg közvetlen tartalmát és azt, amit ez a szövegen túl, a kommunikációs szituációban jelent, ill. jelenthet. Végül a nyelvi jeleknek ezen a konnotatív átértékelődésén alapul a művészetnek mint másodlagos modelláló rendszernek a felfogása Jurij Lotmannál (Szöveg, modell, típus. 1973. 235—264. 1.)
