Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Kemény Gábor: A stílus születése és halála (Állandóság és változás Krúdy prózájában)
az elbeszéléseknek (ennyiben folytatói Az aranybánya típusú művek hangvételének). Különbség viszont, hogy sok helyütt az élőbeszéd imitálására, a fehér asztal melletti kvaterkázás hangulatának érzékeltetésére törekszik az író. Az újabb pályafordulat előjeleként a kilencszázas évek második felében egyre gyakrabban jelenik meg Krúdy novelláiban az az önéletrajzi vonatkozásokkal átszőtt, de ugyanakkor a középkort is idéző podolini miliő, amelyet már a mikszáthos korszak legelején is felhasznált A podolini kísértetben. Ott azonban Podolin még csak díszlet volt, s a megírás módja is a Jókai—Mikszáth-féle romantikus recept szerint alakult. A későbbi podolini tárgyú elbeszélésekben tájhangulat és történelem sajátos egységbe olvad, metaforikus jelentésre tesz szert, s a „megállított idő" fikciójának keretévé válik : „Podolinban, ahol gyerekeskedtem, lakott egy vén, hóbortos istentagadó, bizonyos Kaveczky Mátyás. A háza a piactéren állott, s éppen olyan volt, mint akár a szenátoroké vagy a polgármesteré. Mert a házak Podolinban mind egyformák. Csupa keskeny, sovány, emeletes házak, amelyéknek néha az emeletéről az utcára lehet lépni. Mintha még mindig középkori város volna, és esténként a havas piactéren mikor keresztülsiettem, az ódon, kivilágított ablakú városháza regényesen rajzolódott a piac sötét hátterébe: talán éppen Zsigmond király követei alkudoznak odabenn a tizenhárom szepesi város zálogba adásán? (Pedig a késmárki táncmester tanította ott táncra a fiatalságot.) A kis girbegörbe utcák fordulóinál minduntalan vártam, hogy elibém toppan egy fegyvertől zörgő, középkori vitéz. A Poprád partján a vén, várszerű kolostor tornyában mélabúsan kongatta el az óra a kilencet, a hegyi úton tüzes lovak ragadtak tova egy szánkót: Kaveczky uram jött haza valahonnan mulatságból, dáridóból." (A hóbortos Kaveczky, 1907) Ebben a Krúdy megálmodta Podolinban, mely később jó pár Szindbád-novellának és Az útitársnak lesz a színtere, „valami olyan időt mutatnak az órák, amilyen idő talán soha sincs": a történelem objektív ideje az emlékezés és a képzettársítások szubjektív, „időtlen idejébe" csúszik át. „Mintha még mindig középkori város volna" — írja Krúdy, és ezzel elindít egy olyan asszociációsort, melynek végpontján szükségképpen elmosódik a határ múlt és jelen, tény és hangulat, realitás és álom között. Valahol itt halljuk meg először az igazi Krúdy-ífangot, kicsit még mutálva, de máris félreismerhetetlenül. Az érett Krúdyra vall az az arányérzék is, mely a már épp túlcsorduló nosztalgiát azon nyomban iróniával ellenpontozza: „talán éppen Zsigmond király követei alkudoznak odabenn a tizenhárom szepesi város zálogba adásán? (Pedig a késmárki táncmester tanította ott táncra a fiatalságot.)" Ez a tánciskola-kép már az első Szindbád-história légkörét előlegezi. S némelyik középkori tárgyú elbeszélésben már felbukkannak azok a marcona zsoldosfigurák is, akikben Barta András — joggal — a Krúdy-alteregók előzményét sejti. 3 A „készülődés" periódusát tematikusán is, stilárisan is a Régi szélkakasok között című kisregény (1909) zárja le. Ebben a műben az érett Krúdynak már csaknem valamennyi motivikus és nyelvi leleménye megfigyelhető (embrionális fokon, kiforratlanul persze); már csak a tipikus hős, az „utazó" várat magára. Jellegzetesen krúdys viszont a hangütés, az első néhány mondat: „Az olvasót a regény elején köszöntik a régi szélkakasok, amelyek két ódon budai ház ormán körülbelül kétszáz esztendő óta mutatják a szelek irányát. Nem 3 Barta András: Az Asszonyságok díja. Krúdy regénye születésének félszázados évfordulója elé. ItK, 1968. 686., 688. 1.
