Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Kemény Gábor: A stílus születése és halála (Állandóság és változás Krúdy prózájában)

mindennapi szélkakasok voltak ők. E cifra madarakat hajdanában rézből verték ki — amikor még elég réz volt Budán —, és a kakasok hűségesen megmaradtak állomáshelyeiken, bár alattuk, a tető alatt, sok-sok mindenféle dolog történt kétszáz esztendő alatt. Új lakók jöttek, régiek eltávoztak. Egyszer lakodalmas muzsika zengett, máskor halotti torra csendültek össze a kelyhek. (...) A szélkakasok, ha a magas tetőről néha-néha lepillantottak az udvarba, fehér fejű öregurakat láttak ott a fekete hajúak helyén. Vagy talán éppen a fehér hajúak mentek el, hogy másoknak adjanak helyet. Az egyik házat az 'Arany kalapács' háznak hívták, mert hajdanában fűszeres volt benne, az 'Arany kalapács'-hoz címezve. De hová lett már az a bolt, hová a bolt gazdája és vevői? Csak a név maradott meg. A másik háznak a neve 'Vadember' volt. Korcsma volt itt a 'Vadember'-hez címezve, de a vendégek már mind a temetőn nyugosznak, s az egykori borospincében az üres hordók között csupán a patkányok szaladgálnak. Az enyészet lakik itt; az a csendes elmúlás, ahogy a régi Buda lassan meghal. Az utca még hegynek görbül, és zárt erkélyek, ólomkarikás ablakok bámulnak azokra, akik a szűk utcácskán végigballagnak, de az utca végéről már idáig hallatszik a villamos csengetése." Számos párhuzam kínálkozik a későbbi művekkel: a lakodalmas muzsika és a halotti tor kontrasztja az Asszonyságok díja előhangját juttatja eszünkbe: „A lakodalmi tánc pirosarcú forgatagából elmegyünk és temetőkocsira ülünk, hogy meglátogassuk azokat, akik többé már nem táncolnak semmiféle lakodalomban"; a nemzedékek egymásra kopírozódó folytonosságának, állandóságának gondolata az N. N.-ben teljesedik majd ki. Ám ezeken a némiképp esetleges egybeeséseken túl megjelenik itt az életműnek egyik „vezérmotívuma": múlt és jelen szembesülése is. Az időből való kiszorultság, a rezervátum-lét tüneteit a rá oly jellemző iróniával veszi tudomásul Krúdy. Iróniával, de minő fájdalmas irónia ez! Krúdy egy kicsit annak az öreg pesti háziúrnak a szemével nézi a körülötte hirtelen megváltozott világot, aki inkább vele pusztult a lebontásra ítélt házával, mintsem hogy kiköltözzék belőle (Az aranybánya). A „készülődés" időszakát a Szindbád-alterego megteremtése zárja le. „Szindbád születésével"'

1 Krúdy az előkészületek periódusából a megvalósítás szakaszába lép át: megkezdődik első érett írói korszaka. A korai Szindbád-novellákban még eleven az ezeregyéjszakai fikció. A „negyedik út" leírása pl. még így kezdődik: „Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen üldögélve, pipáját szívogatta." Ám ekkor elhangzik a varázsszó: eszébe jutott, s ettől kezdve a történet már nem a keleti mesevilág hagyományai, hanem az emlékezés szubjektív logikája szerint alakul: „Eszébe jutott fiatal korából egy város — völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt színes kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó, és Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziségben alvó kék erdőket... Ide kívánkozott még egyszer Szindbád, mielőtt utolsó pipáját kiszívta volna a régi szőnyegen; a kék erdőket látni a messziségben és a híd lusta ívei alatt serényen utazgató folyót. Egy kőszent áll valahol a hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszínű függönyeivel, (...) ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette, és a háromlábú biliárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és ábrándosan álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme volt, barna haja volt. Sárga borítékos regényt olvasott a kassza mellett, és midőn a tekegolyók futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón, álmodozva, szórakozottan felpillantott a cukrászné a regényből. Ezért állott Szindbád dákójára támaszkodva minden délután a biliárd felett, és dús, puha haját titkon megigazította a kassza tükrében." (A hídon, 1911) 4 Szauder József: A szerelmi bűvészinas. Utószó. 1960. 631—656. 1.