Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Kemény Gábor: A stílus születése és halála (Állandóság és változás Krúdy prózájában)
De talán szükség volt az eszköztelenségnek erre a kitérőjére, hogy a „szép" stílus tisztultabb formában, magasabb szinten térhessen majd vissza, valamikor a tízes évek elején. Addig azonban még hátra van egy hosszú, csaknem egy évtizedes átmeneti korszak: a Mikszáth-hatás periódusa. Akárcsak Móricznak, Krúdynak is meg kellett vívnia a maga „szabadságharcát" a nagy íróelőddel. Ez a harc — az utánzástól a kritikai elsajátításon át a meghaladásig — végső soron megtermékenyítette írásművészetét, ha késleltette is az önálló hang és stílus kiforrását. Mikszáthot azonban nem lehetett csak úgy egyszerűen megkerülni: különösen nem egy olyan származású és olyan környezetből induló írónak, mint amilyen a fiatal Krúdy volt, aki személyes élményként hozta magával szülőföldjéről a „hanyatló dzsentri" egész problematikáját. A tehertétel valójában nem is a téma, hanem a Mikszáth nyomán szinte mechanikusan hozzárendelődött ábrázolásbeli konvenció: az anekdotázás volt. A anekdotának mint kompozíciós elvnek, keretnek az uralmát jól mutatja ez a szövegrészlet, melyet egy 1902-ből való Krúdy-novellának, A kaf tannak bevezetéséből veszünk : „A sárga Bodolay arról volt nevezetes a vármegyénkben, hogy Törökországból kaftánt hozott haza ... A vidéken nem sok kell ahhoz, hogy valakiből nevezetes ember váljék. A sánta Szurmákot például azért fogják emlegetni még unokáink is, mert Andris főispán installációjakor egy álló hétig muzsikáltatta a fülébe azt a nótát, hogy 'Nincs cserepes tanyám...' Ha idegen tévedt a kaszinóba, el nem kerülhette, hogy oldalba ne lökdössék annak a tisztes, hófehér szakállú öregúrnak a láttára, aki az egyetlen német újságot reggeltől napestig a sarokban olvasta: 'Ez az a Homonnai, aki felmászott a bécsi István-toronyra, és kitűzte a lobogót a császár neve napján! (...) Mikor sok esztendők múltán meghalt a híres Homonnai, minden vagyonát egy bécsi szerzetesháznak hagyományozta. Az osztályos atyafiak akkor elhíresztelték, hogy az öreg Homonnai egy árva kukkot sem tudott más nyelven, mint magyarul. De hát a hírneve az István-toronyhoz fűzte. S így lett híressége miatt hazaáruló az öreg Homonnaibol." A jellemzést pótló anekdota a szereplők azonosíthatóságának, sőt létezésének egyetlen garanciájává válik itt: a hősök mintegy azonosulnak az anekdotájukkal, „a sárga Bodolay" a kaftánnal, „a sánta Szurmák" a muzsikáltatással, „az öreg Homonnai" a bécsi István-torony megmászásával. Mindenkinek megvan a maga anekdotája, amelyre ugyanolyan féltő gonddal vigyáz, mint az almáriumban porosodó nemesi kutyabőrre. Homonnai az egész életformáját az anekdotájához igazítja (német újságot olvas, pedig nem is tud németül), mert az anekdota — az identitás egyetlen biztosítéka — fontosabb, mint maga az élet. Aki elveszíti az anekdotáját, elveszti életét is: meghal, mint Zathureczky, amikor megtudja, hogy egy életen át jogosulatlanul tartott igényt a lengyel koronára, vagy legalábbis összeomlik, mint Bodolay György, amikor kitudódik, hogy a híres-nevezetes kaftán nincsen meg, sőt talán nem is létezett soha. Csak nagyritkán találunk példát a kényszerképzetből való kigyógyulásra, mint Az ősök című novellában, melynek főszereplője, Zahorai Pál az egész életét az ősei portréinak összegyűjtésére és nézegetésére fecséreli el, de amikor szemébe vágják az igazságot, hogy a portrék vadidegen embereket ábrázolnak, s Zahorai nagyapja még hajdú volt a vármegyénél, az öreg áldzsentri a padlásra száműzi a képeket, s mániájának megszűntével szinte meg is fiatalodik: „A hóbort kiröppent a fejéből, és sohasem gondolt az őseire többé." Ez azonban inkább csak ritka kivétel. A fiatal Krúdy dzsentri-novelláit a sötét felhangok, a mély kiábrándultság különböztetik meg az elődöknek, többek között éppen Mikszáthnak hasonló tárgyú írásaitól. A stílusuk is meglehetősen kopár, tárgyilagos ezeknek
