Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Kemény Gábor: A stílus születése és halála (Állandóság és változás Krúdy prózájában)
(Stílusának fejlődése néhány szemelvény tükrében) Krúdy pályakezdete, az a „bábállapot" vagy „búvópatak-korszak", mely az első publikációktól a saját hangjára való rátalálásig terjed, meglepően hosszú ideig: majdnem két évtizedig tartott. Barta András bibliográfiájának tanúsága szerint az első nyomtatásban megjelent Krúdy-írás, a Miért ölte meg Káin Ábelt? című tárcanovella 1892. október 30-án látott napvilágot a Szabolcsi Szabadsajtó hasábjain, vagyis az író alig töltötte be a 14. évét, amikor első munkájával a nyilvánosság elé lépett. Ezt a kis írást pontosan 19 év választja el az első érett Krúdy-műtől, a tizenkét Szindbád-novellát is tartalmazó Szindbád ifjúsága című elbeszéléskötettől, mely 1911 végén hagyta el a sajtót. E hosszúra nyúlt pályakezdés termékeinek az irodalomtörténetírás meglehetősen csekély, a stilisztika meg éppenséggel semmilyen figyelmet sem szentelt. Holott a Krúdy-stílus története szempontjából korántsem érdektelen: milyen volt a nyelve, stílusa annak a Krúdynak, aki még nem is volt egészen Krúdy? A legkorábbi írások az egykorú almanach-szentimentalizmus hatását tükrözik. Bizony elcsodálkozik a csak a későbbi Krúdyt ismerő, annak színvonalához szokott olvasó, amikor ilyen mondatokra bukkan, s nem is valami nagyon ritkán: „Künn egyhangú zokogással sírt az őszi szél, és egy-két sárga levél a park százados fáiról lomha ívekben szállott alá és simult oda szerelmetesen a zizegő haraszthoz." (Augusztus végén, 1894.) A banális frázisok halmozására, a ponyvaízű szóhasználatra, mely szinte a közelmúlt giccses slágerszövegeit juttatja eszünkbe, csak az író életkora a mentség: még mindig nincs tizenhat éves sem. Valamivel később, az Ifjúság című kötetben (1899) lényegében még ugyanezzel a stílussal találkozunk, de már ízlésesebb, letisztultabb kiadásban. A stílusváltásra azonban csak a századforduló éveiben kerül sor: a húszegynéhány éves Krúdy a „városi-polgári irodalom" felé orientálódik, a kritikai realizmus vagy legalábbis a naturalizmus látásmódját próbálgatja. Érdekes stiláris dokumentuma ennek az útkeresésnek Az aranybánya című kétkötetes regény. Aki nem tudja, a stílusból aligha találná ki, hogy az alábbi soroknak Krúdy Gyula a szerzője: „Valter Mártonné (...) Ügy nőtt fel, mint annyi más fővárosi leány. Mindig a legutolsó divat szerint kellett öltözködnie, mindig elegánsnak és előkelőnek kellett látszania. Mikor a kilencedik életévét betöltötte, a nagyanyja ráadta a fűzőt, és azóta ezt a rettenetes szerszámot csak akkor vetette le, ha aludni tért. (...) Apró lánykorára ha gondolt, nem emlékezett egyébre, mint az örökkön való szegénységre. Világosan emlékezett arra, hogy soha, de soha sem tudott kedve szerint jóllakni. (...) Mint rettenetes emlékek meredeztek ki ebből a korból a hurcolkodások emlékei. Néha úgy látta, hogy mindig és állandóan hurcolkodtak. Mintha egyebet sem tettek volna soha. Mosókonyhában kellett hálnia, és az ablakpárkányon mindenféle hideg húsokat evett papirosról. Közben a nagyanyja siránkozott a háta mögött, és öklét emelgette." Ami a tartalmat illeti: ezt bizony a Nyomor Bródyja vagy akár Tolnai Lajos is írhatta volna! S a mondatszerkesztés és a szövegalkotás is radikális pályafordulatról, az előző időszak stíluseszményével, a „szép" és „hangulatos" írásmóddal való szakításról tanúskodik. Puritán és gyakorlatias stílus ez, mely szinte láthatatlanná igyekszik válni, nehogy a tények és az olvasó közé tolakodjék. Dísztelenségével és pontosságával „az écriture zéró foka" felé közelít. Figyelemreméltó állomás ez Krúdy pályáján, mely nem ezen az úton haladt tovább.
