Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Kemény Gábor: A stílus születése és halála (Állandóság és változás Krúdy prózájában)
találjuk. Elsőként talán az elzsongítóan monoton, de épp egyhangúságával hatásos prózaritmus vonja magára a figyelmünket: minden bekezdés ugyanazokkal a szavakkal kezdődik („De jó lett volna ..."), s utána halmozott főnévi igenevek (élni, járni, muzsikáltatni, épülni, ismerni, eltölteni, éldegélni, utazni) varázsolják elénk a reformkori Pest-Buda hangulatát, azt a talán csak Krúdy lelkében élő álbiedermeier miliőt, mely ebben az időben oly sok novellájában és cikkében megjelenik, a világháborús „felfordulás" kontrasztjaként. Sajátosan krúdys a mondatszerkesztés is: lazán egymás mellé rendelt tagmondatok sorozatából épülnek fel a terjedelmes összetett mondatok. Az első két bekezdésben a főmondathoz (a)mikor kötőszóval bevezetett halmozott mellékmondatok csatlakoznak ; a továbbiakban a distanciát jelző főmondat—mellékmondat szerkezet átadja a helyét az egyenrangú főmondatok halmazának: a jelen képén áttűnik és eluralkodik a múlt. Szinte erőszakkal kell aztán magát visszatérítenie az 1916-os Budapest valóságába: ezt fejezi ki a mondatszerkezet síkján a mondat hirtelen megszakítása, lezárása és az új mondatnak kötőszóval való indítása: „De jó lett volna a régi, boldog, békés és naiv Magyarországban éldegélni és forsponton utazni húsvétkor tavasz-zöld mezőkön. És manapság csak néha viszszatérni,..." stb. Felvillantja ez a szövegrészlet a Krúdy stílusára oly jellemző briliáns szóképeket, hasonlatokat is (tavasz-zöld mezők; a húsvéti reggelnek olyan illata volt, mint a fiatal nők hajának), bár a képalkotásnak itt nincs struktúraszervező fontossága. Annál nagyobb szerepet játszik az archaizálás, mely régi és ritka szavak, szerkezetek alkalmazásában (maszkabál, redout, beszély, forspont; vmin épülni; stb.), régies raghasználatban (farsangban, Magyarországban) s múlt századi atmoszférát sugalló nevek (Patikárius, Nagy Ignác, Vörösmarty úr) felsorakoztatásában nyilvánul meg. Ezeknek az állandó vonásoknak a megléte azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy a Krúdy-stílus valamilyen homogén, egységes egész, „monolit tömb", amely körülbelül az első Szindbád-novellák idejére véglegesen kialakult, s utána már nem, vagy csak alig változott. Ezt a látszatot erősíti az eddigi Krúdy-irodalom is, mely a „gordonkahang'-metafora jegyében statikus és kissé sematikus képet fest Krúdy stílusáról. Leíró módszerrel „dolgozza fel" költői nyelvét, s inkább leltárszerű összegyűjtésére, mintsem fejlődésükben, funkcióváltásaikban való bemutatására törekszik az egyes stíluseszközöknek (nem kivétel ez alól az én Krúdy képalkotása című könyvem [1974.] sem). Pedig a Krúdy-stílust éppúgy a szinkrónia és a diakrónia, a folytonosság és a megszakítottság ellentmondásos egységében kell tanulmányoznunk, mint bármelyik más hosszabb életpályát befutott írónk oeuvre-jét. Krúdy nyelvére nemcsak a „gordonkahang" homogenitása jellemző, hanem a stíluskorszakok egymásutánja, az állandónak tűnő hang és stílus történeti módosulásai is. Ez a stílus is megszületett, fejlődött, beérett, felbomlott és meghalt, mint minden organizmus. Keletkezésében és fejlődésében (diakronikusan) kell tehát vizsgálnunk, vagy legalábbis így is. Módszerként a Szabó Zoltántól sürgetett történetivé fejlesztett stílusjellemzés kínálkozik. 2 Csakis így derülhet fény a Krúdy-stílus konstans és változó jegyeire, állandóság és változás dialektikájára. S ha majd kirajzolódik előttünk az egyéni szépírói stílus története, kísérletet tehetünk arra, hogy ezt a fejlődésében megragadott költői nyelvet beiktassuk a nemzeti irodalom stílustörténetébe, sőt az egykorú világirodalmi körképbe is. Cikkemet szerény előtanulmánynak szánom ehhez a munkához. 2 V. ö.: Szabó Zoltán: Kis magyar stílustörténet. Bukarest, 1970.