Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

SZÉKELY GYÖRGY ADY ÉS A SZÍNHÁZ MŰVÉSZETE Ady Endre a poétái hivatáson kívül a művészetek közül a színházzal foglalkozott a legtöbbet. Érdeklődése alkalmilag ugyan felébredt a festészet és a zene iránt is, de szinte egész életét végigkísérte, kísértette a színpad világa. Ady számolt a drámai műfaj lehetőségeivel, jól ismerte a színészek társadalmát, jogos vagy jogtalan igényeiket és szüntelen ítélkezett a színházművészet és a társadalom változó, az ő élete során inkább csak torzuló, bomló kapcsolatáról. A magyar színháztörténetnek éppen az 1896 és 1908 közötti tizenkét éve az egyik legmozgalmasabb korszaka, amelyet Ady is figyelemmel kísérhetett. A kibontakozó kép vonzó és riasztó vonásokat is hordozott. A három meglevő fővárosi színház, a Nemzeti, az Opera és a Népszínház mellé 1896-ban csatlakozott az újonnan megnyitott Vígszínház, amelyet azután gyors egymásutánban a Magyar Színház (1897), majd a Király Színház (1903) követett. Ez alatt az idő alatt épül meg egész sor vidéki központi színházépület is: Pécs, Kecskemét, Kassa, Veszprém nemes versengésben követi egymást, és ezt a sort gazdagítja a számunkra ezúttal legfontosabb: Nagyvárad színháza is. 1904 és 1908 között lép a színre, aratja sikereit, és semmisül meg a Thália Társaság — sorsával mintegy jelezve azoknak az álmoknak és művészi törekvéseknek a kor által adott és engedett lehetőségeit, amelyek gazdagodást, fejlődést ígértek, de végül is csalódást hoztak. Pedig az európai színházi élet sok jóval biztatott. Otto Brahmmal az élén kibontakozott a naturalizmus fellegvára, a Volksbühne-mozgalom. Megszületett a moszkvai Művész Színház, műsorán a nagy Csehov-művekkel és Gorkij Éjjeli menedékhelyével. Párizsban Antoine Szabad Színházában már a szimbolizmus felé léptek tovább, és eljutottak az Übü királyhoz is. A fel-fel lobbanó ír szabadságtörekvések tüzében születtek Yeats és Synge költői erejű drámái, és művészi központjukká szerveződött az Abbey Színház. Adolphe Appia és Gordon Craig már egy új színház- és színpadformáról álmodozott, Reinhardt pedig a mindennapok színházi gyakorlatába építette be az elért eredményeket. Olyan változatos irányzatok fogalmazódtak drámákká, mint amilyeneket Bernard Shaw, Schnitzler, Wedekind, Romain Rolland, Gerhart Hauptmann képviselt. De az is igaz, hogy ezekben az években vált felismerhetővé és felismertté az irodalomnak és a költői drámának a mindennapok egyre üzletiesebbé váló színházától való elszakadása, a színház üzemmé torzulása, a művészek elembertelenítő kizsákmányolása, felmagasztalása és megvetése. A korszak magyar színházi élete mindebből alig-alig vett át valamit is. A Nemzeti Színház, amely Paulay Ede életében még irányt mutatott a hazai fejlődésnek, a megkövesedett konzervativizmus fellegvára lett. A Vígszínház egyetlen rövid évtized alatt. — még új játékstílusával is — egy maradi polgárság szórakozási vágyának rendelődött alá. A magyar vidék pedig, ahol a szinte napról napra élő „színidirektorok" magánvállalkozásai látták el a szín-