Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Schweitzer Pál: Ady vezérversei (Állomások a művészi önszemlélet alakulásának útján)
painak először az Űj versek prológusában sikeresen megformált szintézisére irányuló, immár kollektívnek látott törekvést. Az önportré összetett, kettős gyökerű vonásai teremtették meg a szintézis lehetőségét. Góg és Magóg fia, az ősi magyar sarj már a vers alapszituációjában is lázadó: kaput és falat dönget. Teszi ezt annak dacára, hogy lázadását hiábavalóként éli át: a kezdetben anonim, majd a vers végén Pusztaszer névvel jelölt fönnálló rend kapui és falai megdönthetetlennek látszanak. Ugyancsak az első strófa ad hírt a lázadás tartalmáról is. Embernyomorítók, kisszerűségbe süllyesztők a hiába döngetett kapuk és falak. Elzárják az ember elől az önmegvalósítás útját, nem teljesedhet ki közöttük a művész. Bástyaként szegülnek szembe minden újjal, konzerválják a régit és a civilizálatlant a Kárpátok alatt. Mintha ez a hegység fallá nőne föl, hogy gyűrűjében megőrződjék a régi, az ázsiai Magyarország. Ez ellen lázad sírva és dallal az európai magyar reprezentánsa: a művész. 20 A lázadó azonban — s az önarckép szintézisteremtő vonásait tekintve ez a legfontosabb — a legősibb magyarok közül való: Góg és Magóg fia. Fajtája ugyanaz, mint azoké, akik ellen lázad. Megismétli Morituri halálraszántjainak vádló gesztusát: ,,De mit csináltatok velünk? Mi is magyarok vagyunk. És minket elbolondítottatok." Az a Góg- és Magóg-fi kaput és falat döngető lázadásának legfontosabb költői üzenete az önportré összefüggésében, hogy az ősi, a mítoszokkal is bensőséges kapcsolatban levő magyarság nem szükségképpen azonos értelmű Ázsiával, azaz a barbársággal. Sőt. Éppen ősi magyar volta indíthat valakit lázadásra a barbárság ellen. A Verecke híres útján érkezett betörhet Dévénynél az új időknek új dalaival, amelyekben egyszersmind az ősmagyar dal rivalgása is visszhangzik. Saját művészi gyakorlatával — ezidőt inkább csak programjával — szolgáltatott példát Ady az ősi magyar képzeletvilág, kifejezési formák és ritmusok összeötvözésére a modern ember érzésvilágával és a társadalmi megújulás, az európaiság utáni heves vágyódással. Ennek távlatában már nem látszik eleve kudarcra kárhoztatott, meddő küzdelemnek és agyrémnek az európai magyarság szintézisében megfogalmazódó gondolat. Ha vértanúság árán is, de megteremthető ez a szintézis. Amikor az új, énekes Vazulban ismer önmagára a költő, ősinek és differenciáltan modernnek s egyben társadalmilag előremutatónak azt a szintézis tételezi, amely képes rá, „hogy teremtsünk lelkünkkel valamit a lelkünkből, ami olyan, mint a lelkünk. . . Valamit, ami a mienk. Ami nem csak más, mint •— más, de méltó ékessége lehet fölemelt fejünknek." Az Egy ismeretlen Korvin-kódex margójára szavai ezek. Nem csak önmaga művészi gyakorlatának elveit és további útjának általános programját foglalta össze bennük Ady. Hallatlan érzékenységgel a nap követelményei iránt, megfogalmazta általuk minden olyan művészi törekvés programját is, amely az ősi magyar hagyományhoz, annak a dzsentri-szellemtől megtisztított népi, ezáltal pedig mélyen demokratikus és közösségi tartalmához visszanyúlva kívánta kifejezni a XX. század emberének teljes életérzését. Ady ezen a téren is úttörő volt, de nem elszigetelt. Törekvései, legalábbis tartalmukat tekintve, széles fronton érintkeztek az övével egykorú vagy nem sokkal később kibontako20 Sírás és a fennálló elleni érzelmi lázadásból születő művészet egyneműségét Ady akkori világképében megvilágítandó, álljanak itt az 1907 közepéről való Beszélgetés egy szekfüvel sorai: Míg nem jöttem, koldusok voltak, Még sírni sem sírhattak szépen, Én siratom magam s a népem.
