Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Schweitzer Pál: Ady vezérversei (Állomások a művészi önszemlélet alakulásának útján)

zó irodalmi, zenei és képzőművészeti útkeresésekkel.

21 Világszinten maradandó értékű művészet ezekből az övén kívül — és általa, sajnos, észre nem véve — Bartók alkotásaiban született. Ezeknek az alkotásoknak lényegét is kifejezik az imént idézett Ady-szavak: a nem gyorsan elavuló, tehát igazán modernhez, a forradalmian újhoz, a korszerűen európaihoz nem önlelkünk, azaz népünk történelmének valódi lényegét megtestesítő hagyományok tagadásán keresztül lehet eljutni, hanem belőlük merítve, őket megújítva tudjuk kifejezni az ember legégetőbb mai kérdéseit, és valósítjuk meg ezáltal önmagunkat.

22 A lírai esszé célkitűzésként fogalmazza meg ezt a művészi törekvést. Kérdőmondat a megfogalmazás formája. A siker felől fölöttébb bizonytalan kérdésre képtelen egyértelmű választ adni az író, akinek minden oka megvan, hogy egyaránt aggódjék népe jövője és e nép reprezentánsaként a saját művészi céljait fenyegető kudarc miatt: ,,Ha száz évekkel hátrább cammogunk, és csak cammogunk, és újat nem tudunk adni, hacsak ha nem antikulturálisat, mi lesz velünk? . . . Tömegében nézem és érzem ideáktól fázó népedet, felséges Hollós Mátyás, és rettegek. És keresem ijedten a jeleket — magamnak. Hiszen akkor magam is egy nyughatatlan, de meddő gnóm vagyok, mert nem is lehetek más. S mindenki az, ki kiválasztva és kiváltva magát, szállni szeretne itt. . . ugye zsémbes, ugye nagyon keserű, ugye nagyon hitetlen késői íródeákod? Nem tudja: ír-e valamibe. Nem tudja: ír-e valamiért. Nem tudja: van-e itt valami. . . De, óh, rovom, rovom a fekete betűket és a fekete keserűségeket Korvinád nem létező exemplárjának margójára, és — nem hiszek." Ezzel szemben a vers már magasrendű művészi siker annak a programnak jegyében, amelynek lírába oldott megfogalmazását az esszében sokszorosan körülölelte a hitetlenség és a bizonytalanság. Ezektől megszabadult a versben a művész önszemlélete. Lehet, hogy lázadásával nem ér célt, lehet, hogy pusztulásra van ítélve, mert erőkifejtésre csak antikultúrás megnyilvánulásokban képes népe vértanúságra szánja, durván és gazul eltiporja. De vértanúságát az új, az énekes Vazulként, tehát a „nagy Fal" mellől hozott legősibb magyarságnak a legkorszerűbbel és a leghaladóbbal eljegyzett megtestesítőjeként szenvedi el. Magyarság és Európa magasrendű és a személyiségnek is önkiélést biztosító szintézisét valósította meg. Bátran nézhet szembe a vértanúsággal, hiszen az annál sokszorta rosszabbtól, az önmegvalósításra a viszonyok nyomása alatt képtelen meddő gnóm sorsától sikerült önerejére támaszkodva megmenekülnie : új szárnyakon száll a dala. Az ami neki sikerült, az lehetőségként, pers21 Ezeknek számos mozzanatát és tendenciáját sorolja föl — értékelésüket tekintve meglehetős eklekticizmussal — Komlós Aladár Verecke és Dévény között c. összefoglaló szándékú tanulmányának 3. fejezete: A magyar art nouveau vagy a nemzeti és európai elv összeolvadása (1896—1906.) (L. Uö.: Vereckétől Dévényig. Bp. 1972. Magvető K. 99—150. 1.) 22 Érdemes rámutatni, hogy két igencsak illetékes kortárs az 1911-ben komponált zenedráma, A kékszakállú herceg vára Bartókjának művészi szándékait jellemezve mennyire hasonló megállapításokat tesz ahhoz, ami Ady versének világképéről, illetve annak összefüggésében a lírai esszé megfogalmazta művészi programról volt elmondható. Kodály írta az opera bemutatójakor: „Ez már nem a Bach-korszakbeli gentry érzelmes duhajkodása, nem a Kossuth riadója, nem a kuruc búsongása, szóval nem egy-egy rész-magyarság: hanem minden együtt, egy sokrétű, mélyen tragikus világ-magyarság: benne az egykori országszerzők öntudata és a jelen nyomorúságának szembe szegzett élniakarás vad energiája". (Nyugat 1918. jún. 1.) A szövegíró Balázs Béla pedig egy évtized múltával így emlékszik vissza a dráma szövege és zenéje keletkezésének indítékaira: ,.A népdalnak keresetlen ősszíneivel akartam modern lelket festeni. Azt akartam, amit Bartók. Együtt akartunk egy fiacalságban. Hittük, hogy az egészen újat csak az egészen régiből lehet kipalántázni, hogy csak az ősmatéria bírja el a mi spiritualizálásunkat úgy, hogy mégsem párolog el az ujjaink között". (Bécsi Magyar Újság 1922. máj. 21. és Zenetudományi Tanulmányok. III. köt. Bp., 1955. Akadémiai K. 398. 1.)