Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Erényi Tibor: Ady és a szociáldemokrácia (1897—1906)
Ady most is a leglényegesebb elemekre figyelt fel, mindezekben „veszedelmes szimptómákat", visszafejlődést lát, bár azt is sejti, hogy az említett jelenségek a szocialista mozgalom növekedésének velejárói. Mindazonáltal aggasztják a nagy szociáldemokrata pártoknak a változásai, és az okokat keresi. Utal a német közéletet elöntő nacionalizmusra, a „teuton dühre" francia vonatkozásban pedig felteszi a nála többször is visszatérő kérdést: „A hatalom megkóstolása bomlasztotta meg a francia szociáldemokráciát?" 9 ^ Ady ugyanis a francia szocialisták nagy közéleti szerepét látva, arra a megállapításra jut, hogy a polgári demokratikus Franciaországban a szocialisták már tulajdonképpen részesei a hatalomnak. Nem felejthetjük el, hogy néhány évvel ezelőtt lépett be a szocialista Millerand a francia kormányba, s ez a lépése az egész nemzetközi mozgalomban heves vitákat váltott ki. Millerand, miután 1904-ben kizárták a Francia Szocialista Pártból, Jaurès támogatásával külön, úgynevezett, független szocialista csoportot hozott létre. 1901-ben pártszakadás következett be, és létrejött egyrészt Franciaország Szocialista Pártja, amelynek tagjai a miniszterializmust ellenezték, másrészt pedig, Jaurès vezetésével a Francia Szocialista Párt, amely a polgári radikálisokkal való együttműködés útját járta. A francia munkásmozgalom egysége csak 1905-ben állt helyre. Millerand miniszteri tárcája, Jaurès kimagasló alakja és általában a francia szocialista mozgalom erősbödése érlelte meg Adyban azt a meggyőződést, hogy — gyökeres ellentétben Magyarországgal — a francia szocialisták már igen közel vannak ahhoz, hogy kormányra kerüljenek. És éppen ebben a kritikus helyzetben következett be az a meghasonlás, amelyre egyébként a Sas és kakas a vörös lobogókon c. cikkben is utal, anélkül, hogy Millerand ellen vagy mellett állást foglalna. A szocialistáknak és a hatalomnak a kapcsolata egyébként bizonyos aggodalmakkal tölti el Adyt. Ezt növeli a francia anarchistákkal történő találkozása is. Az utóbbiak küzdelmét elismeréssel szemléli, a kiemelkedő anarchista személyiségről, Louise Michelről „a Kommün vad hősnőjé"-ről több cikkben is megemlékezik, 96 de fenntartásait itt sem adja fel. Egyik 1904 májusában, a Budapesti Hírlapban közölt cikkében egy közelebbről meg nem jelölt francia íróra hivatkozva írja: „... Bizonyos, hogyha valaha az anarchisták jutnak uralomra, ők is éppen olyan konzervatívak lennének, mint mindazok, kiké a hatalom.. ." 9/ A hatalom és haladás, a hatalom és erkölcs kérdése tehát már első párizsi tartózkodása idején megkísérti Adyt.. . Ady megismerkedik azzal a Párizzsal, amely többé-kevésbé még Maupassant Párizsa, de amely már Zola, Anatole France, a Dreyfus-per, Jaurès és Clemenceau Párizsa is. Látja a győzelmes burzsoázia éppen ekkor — a párizsi világkiállítás ideje ez — győzelmi ünnepet ülő harmadik köztársaságát. Király István joggal mutat rá Ady kiábrándulására: „Egyre inkább az egyéniség, az álmok, a finomság ellenfeleinek tűntek a költő előtt a kapitalista világ hétköznapjai." 98 De ugyanekkor Ady látja a polgári demokrácia, „a gazdasági és szociális reformok" szembetűnő eredményeit is. Mint írja — úgy tetszik, helyeslőleg —• „a francia szocialisták a maguk érdemének hirdetik" a szociálpolitikai sikereket. 99 Mindazonáltal bírálja nemcsak a polgári demokraták, de a francia szocialisták felfogását is, sort kerít itt is a szociáldemokrata dogmatizmus kár95 Uo. 19. 1. 90 L. a Michel Lujza c. cikket és ennek jegyzeteit. Uo. 125—127., illetve 345. 1. 97 Uo. 52. 1. 98 Király István: Ady Endre. Bp., 1970. Magvető K. I. 695. 1. 99 AEÖPM V. 91. 1.
