Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

román színpadra egy színdarabkát — magamat. Az az egyfelvonásos, melyről Ön hallott, tizenhárom év előtt készült, s amolyan gyermekes vallomás — az akkori Adyról. De akarnék (s pompás pofon volna Budapestnek) valami jelentőst írni..." A „gyermekes vallomás" valószínűleg azt jelenti, hogy Ady ráébredt: az igazi akadályt az új kor nagy drámája számára s az ő számára nem a kis szerkesztőségi műhely jelentette. Mélyebben kellett keresni az okokat. Már költészete is újra meg újra viharokat kavart — aligha hihette, hogy ha drámában, a színpad nyilvánossága előtt a saját, kíméletlen hangján szólalna meg, tovább alkothatna. A „muszájos megalkuvások"-ra pedig semmiképpen sem volt hajlandó. Az is kétségtelen azonban, hogy alkatilag, sőt fizikailag is egyre kevésbé tudott úgy koncentrálni, hogy egy teljes drámai művet fel tudott volna építeni. Adyról írva Révai József is keresgéli annak az okát, hogy a költő miért nem írt drámát, amelyhez pedig mindig kedve lett volna. A fő okot ő a kor Magyarországának valóságában találta meg. Ady reprezentatív írója volt a magyarságnak, márpedig — Révai szerint — „ . . . a dráma akkor lehet a nemzeti irodalom reprezentatív műfajává, ha a társadalmi ellentétek, melyeket az irodalom tükröz, úgyszólván egyneműek, egységes nézőpontból áttekinthetők, mert minden bonyolultságuk ellenére, a fő osztályok ellentétei körül forognak . .." Márpedig Ady olyan korban élt, a XIX. század végén és a XX. század elején, amikor Magyarország már kifelé menőben volt abból az állapotból, amelyben a fő társadalmi ellentét: az egész nép és a feudális nagybirtok ellentéte, de még nem érte el azt a fokot, ahol a középponti társadalmi ellentét burzsoázia és proletariátus osztályellentéte." Márpedig — és végül erről kell szólnunk — Ady a művészi s így a színházművészeti kérdéseket is mindig a társadalmi kérdésekkel kapcsolta össze. Túl a színházon . . , Ha sorrendet kellene megállapítani, hogy Ady hogyan fedezte fel a mélyebb összefüggéseket, akkor ezeket a fogalmakat kellene egymás mellé írni: színház — közönség — társadalom. Először boldog örömmel közeledett a színház felé, amelyet minden szép és nemes foglalatának tartott. „A színpad a nemzet katedrája" — állapította meg még első éveiben — „oltára a szépnek és nemesnek." És még egy ideig úgy látja, hogy „a sokat szidott színház mégiscsak maga az élet" egy-egy városban, hiszen a köré csoportosul a közösség kulturális érdeklődése, az az a kristályosodási pont, ahol irodalom, muzsika, képzőművészet és előadóművészet találkozhatik egymással az alkotás örömében. Aztán felfedezi a közönséget. Először talán csak úgy, hogy észreveszi: nincsenek katonák Thury Zoltán Katonák c. darabja nézőterén. Aztán már kissé keserűen állapítja meg, hogy a közönség „egész szépen megélne Shakespeare nélkül is", és hogy egy problematikusabb darab esetében mennyire bizonytalan az ítélete: Brieux A bölcsője előadásánál „a közönség nem mert ítélni, s a legvegyesebb s ellentétesebb benyomásokkal távozott." Indulatos is tud lenni: „Ez kell a magyarnak! Nincs az a hitvány fércelmény, melyet a mi közönségünk be ne vegyen, hogyha elég borsos", és leleplezi a város képmutatását is: „Mikor Debrecenben vörös színlapokat osztogatnak: biztos a teli pénztár. Azt jelenti az a vörös színlap, hogy a leányokat nem kell színházba hozni. Másnap minden leány csak az új darabról beszél. És minden leány tud a darabról." És