Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

mire búcsúzni kezd Nagyváradtól, már a közönséget teszi felelőssé színház és irodalom elszakadásért: kell-e irodalom ma még mindig a magyar közönségnek? ..." De a főváros se különb, hiszen „Budapestnek az kell, hogy csalják, rontsák, kihasználják, megalázzák. Mindenben, nem csupán olyan jelentéktelen értékekben, mint amilyeneket nyújt a színház . . ." És elérkezik a szinte mottószerűen tömör megállapításhoz: ,,E pillanatban szeretnők azt bizonyítani, hogy a színház ellen nálunk a színházak követtek el mindent. De igazságtalanok volnánk. Az ok: a társadalom." (Kiemelés tőlem.— Sz. Gy.) És a János vitéz nagy sikerével kapcsolatban igyekszik megmagyarázni, hogy ha az intellektuális és kulturális eredmények silányak, annak nincs más oka, mint hogy „nem érdemlünk más eredményeket". Ebben az összefüggésben válik igazán érthetővé a Fedák Sárival mint jelenséggel kapcsolatos indulatos érzelemváltozás. Csak el kell olvasni az alábbi sorokat: „ ... ez a Sári mégiscsak a kor leánya . . . Ékesebben mondja el, mint száz kötet, hogy mi történt itt. A primadonnával se történt más, mint a fórumemberekkel. Hajdanában voltak itt Horváth Mihályok, Deák Ferencek, Kemény Zsigmondok, Eötvös Józsefek. Most tessék megnézni a képviselők almanachját..." És 1912-ben egy nagyszerű, színházi indíttatású képpel leplezi le a magyar közéletet: „A magyar fórum nagyszerű bábszínpad, sokért nem adnám, ha idegen volnék, s idegen, de érdeklődő szemekkel nézhetném az előadást, Nagy, pufók nimbuszú bábok szédülnek, lógnak, csak éppen azt nem tudjuk, hogy a süllyesztőt mikor indítja meg a süllyesztő parancs, a kérlelhetetlen fejlődés." A költő, a drámaíró és a színház azzal siettetheti ezt a fejlődést, ha a valóságról ír, ha az igazat írja. Hát persze, hogy szörnyülködik „minden magyar úri társaság", ha Bródy Dadája van a színpadon — hiszen az az ő számukra is azt jelenti, amit Adynak: „egy kis forradalmat csinált". „Ostromolják a régi világot, viharok készülnek, csapkodnak a sirályok." Éppolyan hangosan leplezi le azokat, akik ,,kuruckór"-ral járatják le „ezt a nekünk legszebb, legdaliásabb időt", mint azokat, akik elmúlt divatnak ítélik Ohnet Vasgyárosát, hiszen a magyar „Vasgyárosok" még csak most következnek: „Hát nem feudális ország vagyunk-e mi ma is még?" És fölényesen nevet azokon, akik felfedezik hogy „Párizsban már szidják a túlcivilizációt, a modernséget, az új művészetet, a szimbolista poézist." De csak azért tehetik, mert elfelejtik, hogy „mi még nagyon sokáig nem szidhatjuk, mert ezekkel nekünk nem volt bajunk." Ugyanígy utasítja vissza, hogy Arisztophanészt besorolják az „antidemokrácia publicistái közé". Hiszen Párizs nem Budapest, s ezért „azután igazán vakmerő tempó, hogy kicsúfoljuk a fejlődést és demokráciát, akiket nem is ismerünk. Se Athén, se Párizs nem voltunk még egy piciny gondolatnyit se . . ." S ahogy nem a kuruckodás a megoldás, úgy a magyarkodás sem lehet az. Színészmúltunkat idézve állapítja meg Ady, hogy az Egressyk, Megyerik és Laborfalvyk munkája nyomán „a magyar megkapta már bennük — amire vágyott, de szomjasan maradt az ember. És szörnyűséges, mikor az ember szomjazik .. . Megváltást sóvárg a világ: új próféciákat, új titkokat, új színeket, új igazságokat és új örömöket..." És amikor hírét veszi, hogy Jászai Mari, aki „eddig se volt ám kicsi aszszony", Szovátán nekilátott parasztokat oktatni, egy egész országnak teszi fel a kérdést 1907 nyarán: „Érzik-e legalább százan-kétszázan Magyarországon, hogy mit jelent a paraszt lógó feje?" A szociális különbségek kiegyenlítésén pedig a színháznak is munkálkodnia kellene. Nem úgy, mint — ő veszi észre ezt is — Amerikában, ahol külön színházat csinálnak csak munkások számára. Rá-