Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Kovalovszky Miklós: Ady költészetének nyelvi rétegei

val, másrészt az erdélyi népnyelv kincseivel. A nagyvárosi beszédre ránőtt idegenszerűségektől sikerült megmenekednie, a hétköznapiságokból is keveset vett át, saját nyelve tele volt a stílusteremtő akarat és képalkotó képzelet gazdag hímzéseivel.. . Csodálni lehet. . . milyen kivételes volt a nyelv-ihlete. Nyers valóság és mesevilág, naturalizmus és vadromantika, nagyvárosi zaj és sejtelmes bölcselkedés: ez a kísérő fény és árny Ady Endre költészetében." (Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete. VIII I. Bp., 1941. 551—611. 1.) „A tömör kifejezés új eszközei, a metonimikus átvitelek, a metaforikus összeillesztések, a képzettársítás eddig ismeretlen fordulatai — mind a nyelv ősi törzséből fakadó új hajtások. Forma és dikció dolgában igen ritkán, inkább csak eleinte kapcsolódik valami újhoz vagy régihez ... Akad nála magyartalanság is és szecessziós cikornya. S legvégül akad sok selejtes törmelék is. De mindez hamar eltűnik némi »adys« modorosság kivételével, s megindul hatalmas nyelvi fejlődése. A kemény, kurucos beszéd a sajátja, s még inkább a Károli nyelvéhez áll közel. Ez a kemény, de zengő, férfias, de gazdag, erőteljes, de virágos nyelv a természetes ruhája költészetének." (Várkonyi Nándor: Az újabb magyar irodalom 1880—1940. Szeged, 1942. 189. 1.) „Szimbolizmusa már költői nyelvét is determinálja: a vízió ennek a művészi alkotásnak természetes velejárója. A látomás pedig csak képekben gazdag költői nyelven idézhető fel. Ady nagy tudatossággal törekedett nyelvileg is a legtökéletesebb eszmény megvalósítására ... Szűkebb hazája, a Szilágyság tájnyelvéből, az állandóan olvasott Bibliából, a kuruckor költészetének s a városi életnek, a mindennapoknak beszédéből táplálkozott lírája. Zeng ebben a lírában nagy elődeinek, Csokonainak, Vajdának, sőt még Komjáthynak az öröksége is. így lehetett Ady költői nyelve irodalmunk egyik leggazdagabb szókincsű lírai beszéde." (A magyar irodalom története. V. Bp„ 1965. Akadémiai K. 144—145. 1.) Szemelvényeink azt mutatják, hogy bizonyos nyelvi elemekre és rétegekre való vázlatos utalás mellett eddigi Ady-irodalmunkban — nem számítva Laczkó tanulmányát és Szemere disszertációját — jóformán csak néhány általános megállapítást vagy jellemző megfigyelést találunk Ady költői eszköztárát illetően. Szinte az egyetlen kivétel Király István monográfiája. A summázás hiányzik ugyan belőle (legalábbis a megjelent első részből), de viszont igen lényeges elemző fejezeteket találunk benne, amelyek módszeresen föltárják Ady nyelvi nyersanyagforrásait és stíluseszközeit. Nem merev rendszerben, statikus leltárként vagy keresztmetszetszerűen, hanem dialektikus módon: a könyv koncepciójának megfelelően az eszmei-művészi fejlődéskorszakok rendjébe ágyazva; szétszórtan ugyan, de a költői kifejezésigény életszerű mozgásában és arányváltozásaiban: a költői állásfoglalás, tendencia és cél, vagyis a művészi kifejezés és hatás szolgálatába állítva. Funkciójában bontakozik tehát ki előttünk Ady költői nyelve, gazdag adatdokumentációval, sokoldalú, érzékeny elemzésekben, a fejlődésrendet szemléltetve. (L. Ady Endre. Bp., 1970. Magvető K. I. 283—294., 330—353., II. 73—122., 530—576. 1.) A történetiség elvének és vizsgálati módszerének Ady költői nyelvére való alkalmazása világítja meg a róla idézett vélemények zavaró ütközéseit, sokszor meghökkentő ellentmondásait. A lírai magatartás változása szabja meg a stiláris struktúra módosulását is. „Másfajta költői hangot kívánt ugyanis a gondolkodó, töprengő, komor lét, a hamleti attitűd, mint a korábbi, új vizeken járó sodró szenvedély. Változott a költői egyéniség, s változott ezzel a művészi forma is. S Ady írói nyelvét, stílusát vizsgálva ezt nem veszi kellőképp számba