Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Rónay László: Analóg jelenségek Kosztolányi és Ady költészetében

A Duna partján Démonok űznek csúfot velem, A Duna partján Céda lányhoz hajt durva öröm, A bor ad álmot S a poharamat összetöröm. „Nyugtalanságát nem tudta levetni — írja Adyról monográfiájában Király István —, nem lelte helyét az adott világban, rohant bele a felejtő sötétbe, a nagyvárosi estbe. Az otthontalanság határozta meg életvitelét. Még barátai megválasztásába is az szólott bele." Kosztolányi egészen más attitűddel szemlélte Budapestet: számára ez a felfedezések városául ígérkezett. Valószínűleg elbűvölő egyéniségének köszönhette, hogy rögtön hasonló gondolkozású társak ihlető közelségébe került: ezekben az években szövődött barátsága Juhász Gyulával és Babitscsal. Az utóbbinak köszönhetjük az ifjú Kosztolányi egyik legérzékletesebb portréját: „... vállára vetve ama nagy kabát, amit sokszor láttam, duzzadt nyakkendőjével, állva, kezében könyvek (Arany és Komjáthy?), felvetve nagy feje, dacos ráncú vastag homlokára fürtje csap . . . , mint egy Byron". Leveleikből tudjuk, hogy Kosztolányi nemcsak olvasta Byront, hanem fordította is a Childe Haroldot. Egyrészt az vonzotta az angol költőhöz, hogy annak hatása erősen érezhető volt a századvég irodalmában — melyet ő nagyra becsült —, másrészt, hogy véleménye szerint „filozófiája egyáltalán nincs", s ennek alapján a maga világképének egyik elődjét vélte felfedezni benne. Az a felizzó, lidércfényként lobogó levelezés, mely Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori alapelveiről, magatartásáról és irodalmi nézeteiről tájékoztat, sokszor tartalmazza Ady nevét. Csak ezekből a már-már excentrikus megnyilatkozásokból magyarázni azonban Kosztolányinak Adyhoz fűződő érzelmeit, a valóság leegyszerűsítése volna. Noha pozőrnek, szerepjátszónak, hagyománytiprónak nevezte Adyt, nem kétséges, hogy bizonyos módon fel is tekintett rá, féltékeny volt sikerére, még az őt ért támadásokra is. Amikor 1906-ban a nagy tekintélyű Budapesti Napló munkatársai közé szerződtette — éppen Ady helyére —, június 24-én keltezett levelében ezt írta Babitsnak: „Pesten ragadtam. Ady Endre helyére, ki Párizsba ment, a Budapesti Naplóhoz szerződtem belmunkatársul. Szépirodalmi cikkeket írok bele s a versrovat vezetője vagyok." Ady ekkor már túl volt az Új versek korszaknyitásán. Kosztolányit nyilván nem hagyta érintetlenül ez a kötet sem, mint ahogy — ismerve mindenre nyitott szellemiségét és érdeklődését — bizonyára a többi művészi ágak készülődése sem. Ö azonban nem demokratikus irányba igyekezett tágítani a költészetet. Számára a valós, fontos problémák nem az adott korban, nem az adott történelmi helyzetben feszültek. Akárcsak Nietzsche a Zarathustrában, Kosztolányi is elutasította ekkor magától a közösséget és a közösségi értelemben vett cselekvés lehetőségét. „Magános, az önmagadhoz vezető utat kell járnod!" — tanította Nietzsche. S egy másik, Kosztolányit ugyancsak ösztönző gondolata: „Mi Jó, mi Gonosz, azt még nem tudja senki, hanem ha az, aki teremt". Kosztolányi is a magányos teremtő géniusz attitűdjével lépett az irodalomba. Vasakarattal, nem lankadó szorgalommal nevelte magát nagy költővé. Valóban „nagyságra lázasan kapzsi tanuló" volt, mint Füst Mi-