Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Baróti Dezső: Az Értől az Oceánig (A vizek motívumhálózata Ady költészetében)

Kétségtelenül nem annyira komor vers ez, mint a Temetés a tengeren volt, de a piros hajók, illetve az első strófában emlegetett „szép vitorlások" és vidám kormányosuk, a „víg Halál", a maguk módján ebben is a halálbárkák motívumának megszépített, de meg nem tagadott társai gyanánt bukkannak fel. A fehér kendő strófáiban ismét egy halálbárkához kapcsolódva jelenik meg a tenger. Ez a bárka fut rá a „tinta-folyam"-ra s a következőkben a tengerre is, mégpedig egy metaforikus ugrással, amely mögött nyilvánvalóan az az egyébként Baudelaire előbb említett versében szintén megtalálható képzettársítás húzódik meg, hogy az is olyan sötét, mint a tinta. Maga a tenger pedig „vad, fekete habok", „fekete ár" hordozója lesz: rajtuk eveznek át a költők „százezer éve már" az „Ösi poéták álom-asszonyáért", „minden asszonyok régen-halott asszonyáért". De ki ez az álom-asszony? Összes vágyott nőideál j ait summázta benne Ady egyetlenegy személlyé, amint ezt Földessy Gyula gondolta? Vagy inkább szimbólummá antropomorfizált projekciója a Léda-élmény idején máskor is kísértő s igazán sohasem beteljesülő szerelem tudatos-tudattalan érzésének? Vagy éppenséggel a mindent kimondani sohasem képes költészet vadul kergetett és teljességében elérhetetlennek érzett abszolútuma? Talán külön-külön egyik se, hanem egyszerre valamennyi, hozzávéve még azt is, amit értelmezési kísérletünk nem tudott megragadni. És a kérdést tovább folytathatjuk. Milyen szimbolikus jelentése van itt a tengernek? A mitologikus fantáziában nemegyszer vele azonosított ősi Érosz, a szerelem sejtelmes hona? Vagy a mindent kimondani akaró költészet teljessségéért folytatott reménytelen harc színhelye? És talán a halálba bukó életé is? Bárhogy is értelmezzük ezt a „misztikus" verset (a kifejezés így, idézőjelben Földessy Gyulától való), nekünk most elég arra rámutatnunk, hogy a tenger ebben az esetben szintén Érosz és Thanatosz halálos vize gyanánt jelent meg előttünk. De nemcsak a szerelem és a halál közös komplexusának jelenlétét olvashatjuk ki belőle, a tengerek poézisének egy másik ismert velejárója is végigfut sorain, az, amit Gaston Bachelard a Helleszpontoszt dühében megkorbácsoló görög hadvezérről Xerxesz-komplexusnak nevezett el.

12 A fehér kendő csónakosai marják a vad fekete habot, miközben „vinnyog, nyerít a fekete ár". A tenger legyőzésének vagy legalábbis az emberi erő vele való szembehelyezkedésének ez a szándéka más költőknél is meglehetősen gyakori (Bachelard többek között Byron, Victor Hugo és Swinburne írásait idézi), s rendszerint dacos, „csak azért is" önmanifesztációk, sőt esetleg szadista tendenciák hordozója. Az előbb idézett szavak mellett A fehér kendő néhány, szintén a tengerhez fűződő kitétele (,,. .. evezünk, evezünk . . . Versengünk immár százezer éve ... mi csak hajózunk") szintén arról vall, hogy az említett tendenciák az előttünk levő versből sem hiányoznak, mint ahogy, jól tudjuk, nem hiányoznak Ady egyéb verseiből sem. Az Űj vizeken járok motívumköréhez (erről később még szólunk) csatlakozó, sőt annak „ellenverse" gyanánt tekinthető A tűnődés csolnakjáriből ugyan már eltűnik a tenger képe, hacsak az élet és a halál között kavargó tűnődés vizét nem értelmezzük annak, a „halál-kikötő"-ből eloldott, „nap-halálig" vezető „búberzsenyes csolnak"-ban azonban ismét a sötét vizekre jellemző „halál-bárkák" egyik változatát ismerhetjük fel. Végül még A ködbe-fúlt hajók politikai szimbólummá megtett társát, de 12 Bachelard, G. : i. m. 241—242. 1.