Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Baróti Dezső: Az Értől az Oceánig (A vizek motívumhálózata Ady költészetében)

Ujjait mélyébe bemártja Paris vagy az emberi Sors : Piros, ón, zöld, korom és sárga, Rettenetes, végtelen ujjak És fölzokog a Szajna árja. A következő strófában a mondanivalót kiváltó víz képe teljesen eltűnik a versből, csak valamilyen rettenetes, sorsujjaktól felkarmolt lélek beszél. Arról a semmibe hullt világról, a Nihilről, elidegenültségről és vele együtt félelemről is, amit Király István e verssel kapcsolatban emleget? Bizonyára. De a lélek mélyébe benyúló „titkos, nagy ujjak" Isten ujjainak is értelmezhetők, persze egy adysan hitetlenül hitt Isten ujjainak, sőt, hogy az értelmezés egy másik végletes lehetőségére mutassunk rá, a karmoló ujjak a Héja-nász az avaron szerelmi csatáit megvívott Adynak (aki különben Baudelaire egyik szonettjét magához idomítva „az asszony vad karmáról" is írt) női karmokkal kapcsolatos emlékeire, a kegyetlen szerelemnek Sorssá való felnagyítására is utalhatnak : Benyúlnak a lelkünk mélyébe Titkos, nagy ujjak, karmolok. Medrünkben megborzongunk félve : Rettenetes, végtelen ujjak És fölsírunk a süket éjbe. Most azonban nem az Ujjak a Szajnában teljes értelmezésének nehéz feladatát tűztük magunk elé, maradjunk tehát a vizek jelentésvilágának területén. Annál is inkább, mert a harmadik versszakban egy pillanatra Ady is visszatér a tragikus sorslátomást kiváltó konkrét látomáshoz: Egy hídon megállok: alattam A megkínzott Szajna zokog, Bennem pedig egyre vadabban Rettenetes, végtelen ujjak Karmolnak, mint ott lent, a habban. Milyen messze van ez a halálosan megkínzott Szajna és Párizs attól, amelyet első útjai mámorában látott! Mintha a lelkesen felfedezett napfényes metropolisból való későbbi kiábrándulása is ott kavarogna benne: ekkor még csak valahol a lélek mélyéről kivetítve és a sorok mögött. Az antropomorfizált s emberekhez hasonlóan megkínzott, szenvedő, zokogó vizek képe Ady előtt sem volt ismeretlen a néphitben és a költészetben: „Sohasem mélyedtem el annyira a vizek mormolásaiban, panaszaiban, haragjaiban, tortúráiban, nyögéseiben, hullámveréseiben, mint azokon az éjszakákon és nappalokon, amelyeket így, egyedül töltöttem egy tó egyhangú társaságában" — olvashatjuk például Lamartine-nak abban a feljegyzésében, amelyben A tó c. költeményének megszületéséről beszél. De a kép talán senkinél sem vált olyan nagy erővel kifejezett tragikus sorslátomás hordozójává, mint Adynál. Mert bár a víz is, az ember is felsír, felzokog az előbb tárgyalt versben, még annyi érzelmességét sem találunk benne, amennyi Adyt nagy ritkán (pl. Egyedül a tengerrel, Zozo levele) mégiscsak jellemzi.