Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Király István: Ady és a Monarchia
A kuruckodó, nacionalista Habsburg-ellenességtől a jozefinista illúziókig A történelem tanulságainak s mindenekelőtt saját világnézeti fejlődésének megfelelően természetszerűleg változott Ady véleménye a Monarchiáról az esztendők során. A főbb stádiumokat nézve: a korban divatozó, kuruckodó, nacionalista antihabsburgianizmustól egy világpolgári, jozefinista prohabsburgianizmuson át a Petőfi örökét folytató, forradalmi demokratikus Habsburgellenességig vezetett az útja. Kezdő éveiben, mint a falusi Magyarország mélyeiből jöttéknél többnyire, benne is ott élt a kiegyezés kori magyar vidéki értelmiség köreiben dívó, kuruckodó, frázisos Habsburg-ellenesség. Nemcsak az induló újságírónál, a függetlenségi párti Debreczen munkatársánál, de a későbbi nagyváradi publicistánál is fel-feltűntek még olykor a kiegyezés kori negyvennyolcasság suta közhelyei. Megvetően beszélt ekkor még a költő „a nagyhatalmi őrületben" szenvedő, ,,a magyar önérzetet", ,,a magyar becsületet sárba tipró", „bennünket kizsákmányoló", „kiszipolyozó", „majdnem gyarmatként" kezelő „bomladozó, pusztuló" Ausztriáról, erről „az összetákolt földdarabról", „történelmi hazugságról". 25 A kor stílusának megfelelően dörgött a Monarchia tulajdonképpeni összetartója, „a katonai moloch", „az osztrák szoldateszka", „a mi kitartott osztrák landsknechtjeink" ellen; az ellen az erő ellen, amely miatt — ahogyan írta — „nyomorog a népünk, nem fejlődik az iparunk", amelynek „középkori szelleme egyre-egyre többre vetemedik", s amelynek „vakmerőségét tovább tűrni most már igazán nem szabad". 26 Ahogy illett ez az egykori falusi Magyarország felneveltjéhez, ő is kuruckodó, Habsburg-ellenes „sovén magyar" volt. 1905 után a koalíciós korszak élményei nyomán, az akkori elvadult szittya barbárságot, az itthoni „ál úri rebelliókat", megyei „forradalmakat" látva azonban radikálisan módosult a Monarchiához való viszonya. A „szabadságharcos" magyar urak elleni megvetéstől hajtva, a gyenge, a tömegek támogatását, erejét nem érző, bennük bízni nem tudó progresszívek tévesztett lépését végigcsinálva Adynál is feltűntek habsburgiánus illúziók. A baloldali ezoterizmus benne is ott élt. A tömegek harcai helyett felülről, a Habsburg-hatalomtól remélt antifeudális reformokat a darabont költő. A hazaárulás vádját is magára véve: vállalta — átmenetileg, a darabont időkben — a monarchikus erőkkel való együttműködést. Polgári radikális társaitól eltérően hamarosan eltűntek azonban nála a jozefinista illúziók. Ha a koalíciós idők nemzeti demagógiájától visszariadva nem is vált rögtön Habsburg-ellenessé, fenntartásossága mind erősebben érezhető volt. Igaz: a megszállottan magyarellenes trónörökösnek, Ferenc Ferdinándnak az „informátorai" és hívei közé sorozta őt is a lejárató, hazai pletyka. Még a hajdani barát, Oláh Gábor is feljegyezte róla, hogy 1910 augusztusában, a hortobágyi kocsma durva asztalánál egy éjjeli borozás során arról lelkendezett volna előtte: „a magyar költészetre jobb napok várnak: Ferenc Ferdinánd nagy barátja a Nyugatnak, s ebből kiszámíthatatlan reformok következhetnek . .. Nem lehetetlen, hogy udvari poéták leszünk a legszentebb függetlenségünk biztosításával". 27 Valóban így ment-e végbe ez a beszélgetés, vagy csak ugratta magyar bánatokkal eltelt, kuruckodó, gyermekded barátját -•' Vö.: Ady Endre Összes Prózai Művei (a továbbiakban AEÖPM) III. 171., I. 188., 151., III. 127., I. 187., 186. 1. 2Ü AEÖPM IV. 31., I. 188., III. 101., IV. 40., III. 52. 1. 27 Oláh Gábor: Ady Endre. Magyar Szó (Nagyvárad) 1919. nov. 9.
