Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Baróti Dezső: Az Értől az Oceánig (A vizek motívumhálózata Ady költészetében)
Keresem magam közelségét, A szállaló Időt S a tükröt, a varázsosat, A megismertetőt. És megáll az Élet És tudom, hogy most már semmi sincs, Senkisem él És semmisem igaz. Keshedt, vén arc vigyorg a tóból És nem tudom: ki az? Föltámadtam, jaj, föltámadtam. A kevésbé bonyolult struktúrájú, és kevésbé mély, de A föltámadás szomorúságával önkínzó hangja miatt rokonítható Betemetik a tavat soraiban egy egyszerű hasonlattal önmagát azonosítja Ady a zuhanó szikláktól felkorbácsolt vízzel: ,.S lelkem, e fölvert tó, mulat...". Maga az egész vers azonban, ha mozgalmas, felvert tóról — lélekről beszél is, a stagnáló állóvizekhez hasonlóan a halál — a tó halála —, a lélek halála, vagy ha tetszik, a tó-temetés — lélektemetés vízióját idézi fel. Azok után, amit a láp motívumával kapcsolatban elmondottunk, most már nem meglepő, hogy a sötét, bűzös mocsarakhoz és ingoványokhoz hasonlóan látott tavakat több alkalommal szintén keserű magyarságélményének hordozójává tette meg. A Halál-tó fölött soraiban az újat akaró forradalmas lelkekre is kitekintve jelenik meg ez a motívum: A Halál-tó fölött kerengünk Szép, bátor, büszke madarak. S a tóban nagy, förtelmes és rest Kígyó-fejű, éhes halak. Ezt a bűz-lehű bús tavat így is nevezik: Magyarország. Másutt pedig (Margita élni akar) lázadásának célját és értelmét jelölte a következő dinamikus képpel: „kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó". A Tisza, a népköltészet sokszor megénekelt Tiszája, költőinkben Ady előtt (és után is) rendszerint a hazai táj szeretetének érzését ébresztette fel. így jelent már meg a magyar tájak nagy felfedezőjének, Petőfinek híres versében is, aki, mielőtt forradalmas vágyai hordozójává tette volna meg, merengve állt meg partja mellett, és hosszasan elgyönyörködött családias meghittségét árasztó vizében. Hasonló érzésekkel nézett rá, nem is egyszer, a szülővárosában látott hullámok zenéjéhez néha Verlaine-től tanult dallamokat is keverő Juhász Gyula, mint például Szeged c. versének a híres Chanson d'automne (őszi ének) mély hangjait, nazálisait, liquidait megismétlő kezdősoraiban: A Tisza-parton halkan ballagok És hallgatom, mit sírnak a habok? És hogy az ott töltött ifjúi évek jogán még egy szegedinek tekinthető költőt idézzünk, a viharos folyóban lázadó lelkének testvérét felismerő Radnóti Miklós is többször megállt partjain. Táj c. verséből szintén csak a kezdősorokat írjuk ide:
