Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Baróti Dezső: Az Értől az Oceánig (A vizek motívumhálózata Ady költészetében)

Két felhő az égen összecsikordult s fekete gyöngykoszorúként csapódott a Tiszára zápor ! Nem nehéz felismernünk, hogy az előbb említett versek (és számos más, így jónéhány Ady-vers) struktúráját szinte kötelezően az jellemzi, hogy a képzelet mintegy rászáll a már az első sorokban felidézett s rendszerint testvérének, rokonának érzett hullámokra, s azok felől elindulva bontja ki mondanivalóját. A Tisza-parton Adyja viszont annyira nem érzi magáénak az előtte hagyományosan a „legmagyarabb"-nak nevezett hazai vizet, hogy látványa, még mielőtt mondana róla valamit, művészlelkének álomfolyó ját, a Gangeszt juttatja eszébe, erről szól lágy dallamú szavakkal, míg a Tiszához fűződő érzéseit csak a durva erkölcsű, a provincializmus közhelyeit idéző, nyers felsorolással odadobott s mindvégig pejoratív hangulati értékű képekkel és a nekik megfelelő kattogó muzsikafélével képes kifejezni: Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verőn, A szivem egy nagy harangvirág S finom remegések : az erőm. Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álom-bakók, A Tisza-parton mit keresek? A csaknem hasonló mondanivalójú Megáradt a Tiszában pedig szülőfaluja posványos Ér-patakjához hasonló „szürkeség, vízgőz, pocsolya" vizévé posványosítja el a szőke vizet, most már a Gémek az Olimpusz alatt maradiságot jelképező madarait (de a Nyugat felé tekintő és sajátmagával azonosított „fénytollú sármány-madarat") is föléje képzelve. A Tisza így (mint erre már Király István is rámutatott) meglepő és az akkori olvasóknak bizonyára megbotránkoztató módon a lelket béklyózó magyar ugar egyik jelképévé vált Ady szemében. Talán azért posványosította oly erősen el, mert — minden jel erre mutat — látványa sohasem jelentett olyan közvetlenül átélt élményt számára, mint a partján felnőtt Juhász Gyulának, aki a Tiszához kétségtelenül hozzátapadt konvencionális hangulati velejárók ellenére előbb a közelgő forradalom, majd annak eltiprása után népe mindig megújuló erejének jelképét látva benne (Magyar nyár 1918. Szeged), a modern költészet számára hódította vissza szőke vizét. A Dunát már jobban ismerte Ady, a Tiszánál mindenesetre jobban, hiszen attól kezdve, hogy Budapesten élt, csaknem naponta találkozott az évszakok során többször változó képével. Magától értetődően kínálkozott volna, hogy ez a nagy folyó a messzire néző vágyak, a diadalmas élet vagy éppenséggel a végtelenség, a halhatatlanság érzéseit ébressze benne. Mindezek azonban legfeljebb csak beleszólnak a Duna látványától inspirált keserű meditációba. Igaz, a Duna furcsa módon meglehetősen kevés magyar költője már előtte is általában keserűségre hajlamosán szemlélte a Kölcsey Himnusza óta a Tiszával együtt nemzeti létünk egyik jelképének tekintett legnagyobb folyónkat. Eötvös József — hogy ismét csak egy-két példát ragadjunk ki a kínálkozó sok közül — „ezüstös Dunáról" beszél ugyan, de csak a magyar múlt sok viszontagsága jut eszébe róla, hogy egy romantikus sóhajjal végül azt kérdezze: „Tán honnom könnye vagy