Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

A HÚSZAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK KÉRDÉSEIBŐL - Bokor László: Elméleti hagyományaink

BOKOR LÁSZLÓ ELMÉLETI HAGYOMÁNYAINK Kedves kollégák, szeretnék egy-két ponton vitatkozni az elhangzottakkal. Egyetértek azokkal, akik a szocialista és antifasiszta irodalom, kutatásában árnyalt fogalmi rendszerű és — hozzáteszem még — szigorú történeti megközelítést ajánlanak. Ez az árnyalt fogalmi rendszer látszik már eredményként a Vár egy új világ tanulmánykötetében, amiről majd írásban fejtem ki a véleményemet, de hallatszik az itteni előadásokból és korreferátumokból is. Pete György is a komplex megközelítés híve, néhány esetben mégis olyan sarkosan fogalmaz, hogy az szinte ellentmond szubjektív szándékának. Az avantgárdé bomlási folyamatát jelenti-e az 1917 után, hogy kiválik a Má-ból Komját, György Mátyás, Révai? Nem biztos, hogy ez a bomlási folyamatot jelenti, inkább a differenciálódást. Általában nagyon helytelen az avantgárdé mozgalmakat csak szervezetek alapján megítélni és nem azt a művészi közösét tekinteni bennük, ami a szervezeti különbség ellenére is egybehangzik. Kassák esztétikai munkásságát én nem tartanám olyan marginális jelentőségűnek, mint amilyennek Pete György jelezte. Gondoljunk csak arra, hogy milyen gyér hagyománya van a szocialista magyar gondolkodásnak, kritikaiesztétikai eszmélkedésnek 1925 előtt. Azt a vitát, amelyet Csaplár Ferenc elemzett (Munkásmozgalom és művészet), jó volna minél előbb kiadni, a Népszava 1909-es Ady-vitájával és több más fontos dokumentummal, vitával együtt, hiszen ezek csak akkor válhatnak kritikai gondolkodásunk ma is ható részeivé, különben csak általánosságban és körülbelül ítélkezünk róluk. Ha a hangsúly át is helyeződik az utóbbi időben a harmincas évek fejlődésére, nem szabad elhanyagolnunk a tízes-húszas éveknek a geneziskutatásait, hiszen számtalan későbbi probléma itt gyökerezik, ide nyúlik vissza. (Komlós Aladár, Pándi Pál, Király István úttörő, de inkább Ady- és Nyugat-szempontú tanulmányain kívül senki sem dolgozta fel a tízes éveket. Ezért kellene kiadni a szocialista irodalom kialakulásának sui generis vizsgálata szempontjából a pártkongresszusok idevonatkozó anyagát, a Népszava, a Huszadik Század, a Nyugat 1909, 12, 14-es stb. vitáit.) A Magyar írás „politikamentesség"-ét (talán inkább esztétizáló avantgardizmusát) sem tartom olyanfajta pejoratív minősítésnek, mint amilyen hangsúllyal Pete jellemezte. Gondoljunk arra, hogy nálunk egy olyan irodalomról van szó, amely máig nem vált olyan értelemben önelvűvé, mint mondjuk a francia irodalom, amely a reformáció óta önelvű, vagyis nem képvisel más szférájú eszmei sajátosságokat, nem képvisel olyanfajta kritikai-politikai-közéleti funkciót, mint a mi irodalmunk. Ez nem értékítélet, egyszerű minőségelhatároló ténymegállapítás. „A magyar irodalom — írja Illyés Gyula — szinte első megnyilatkozásai óta résisíance-irodalom .. . nyilván egy szóból megértik, hol az a történelmi mélység, ahol még egy víz táplálja a résistance-irodalmat 52 és az engagé-irodalmat. Engagé mindannak szolgálatára, amit Nyugaton már