Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

ADALÉKOK A HARMINCAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK TÖRTÉNETÉHEZ - Czére Béla: Gelléri pszichológiai realizmusa A nagymosoda című regényében

A regény egyik legriasztóbb szála kapcsolódik ekkor az összeroppant mosodatulajdonos sorsába. A régi barátnő és „üzlettárs", a „veterán" Ilcsi néni, aki speciális kövérségével előkelő helyet harcolt ki magának a prostituáltak világában, az egész testén elhatalmasodó bőrrákjával — kétségbeesett látogatásakor —, ,,a rémület nagyítóüvege alatt óriássá nőve", fantomszerű vízióként nehezedik Taube tudatára. A taxival menekülő Taube agyából — megdöbbentő expresszionista látomásként — már egy paranoiás beteg víziói hasadnak ki. „S mikor újra sötét utcákon száguldanak kifelé, valahogy a szél kezd a lelkére hatni, érzi, hogy fél a füttyétől, fázik az áramától, hogy amott hirtelen sikongva, a sötétből errefelé fut egy utcai lámpa fényéből kilépve Ilcsi néni zöld arccal, s arrébb egyre szöknek más zöld és gennyes arcok a lámpáktól. . . Taube arcához ütődnek, s mögötte a sötét útra hullnak. Rohan a szél, rohan az autó, rohan a sok rákos arc." Másnap hiába próbálja „unalmasnak találni a rávicsorgó félelmeket", hiába zárkózik be otthonába, a lakás tárgyai, neszei egyre félelmetesebb erővel birtokba veszik, ijesztő asszociációkra kényszerítik. Ebédeléskor a zsíros húslevesben rég meghalt apjának tányérba hulló fejét látja, iszonyodva löki el magától a tányért, amelyet beteg víziójában már halott „arcnak" lát. A felvágott csirke darabjai „vérszínű lében" úszó emberi tagokként merednek rá, a pohár vízről is a folyóba fúlt ismerőse jut eszébe. A megrendelt hatalmas színes villanykörtékkel való infantilis játszadozás — a félelmet, a sötétséget akarja száműzni velük —, átmenetileg leköti, megnyugtatja, de a különös fényhatásokban újabb rögeszme hatalmasodik el rajta. Mindenhol mocskot, piszkot lát, és egyszerre a testében érzi szakmája minden tényleges és morális szennyét. Egy ilyen félelmetes idegroham végén úgy érzi, hogy „a tüdején egy törlőrongy van", „gyomrán egy félpár zokni", a szájában pedig „zsebkendők maradtak émelyítő szennyesül". Kétségbeesett kapaszkodással mintha már-már megnyugvást találna felesége szeretetében, de ekkor éri idegbeteg, tönkrement állapotában a végzetes telefonhívás: egyik munkása, Angelov megmérgezte magát. Ami korábban elképzelhetetlen lett volna: ebben a paranoiás állapotában már őrült erővel támad fel a lelkiismeret-furdalása. A mosodába rohanva már a saját legvadabb fizikai megaláztatásában véli megtalálni a „megtisztulás", a bűnbocsánat lehetőségét. Kínzó álmai most már morális eredetűek: látja a megégett kisinast, akinek a hátáról az ingével együtt jön le a bőre, egy másik áldozatát, a leitatott — és később nyilván lezüllesztett — gyermeklányt, a halott Angelov üres szemgödreit. Félelmében úgy érzi, hogy „élő, puha testtel" nem lehet küzdeni a kínzó emlékek ellen. Gelléri egyszerre ábrázolja belülről, a megbomlott idegrendszer aspektusából, és kívülről, tárgyilagos iróniával a spulni cérnából „kötelet sodró" Taube groteszk öngyilkossági kísérletét. Taube életbe-kapaszkodásának utolsó állomása az a komor elszánás, amelylyel Isten felé fordul. „Összeszorított fogakkal gondolt rá, mint valami harcos az utolsó rohamra" — írja sötét humorral a regény utolsó előtti fejezetében Gelléri. Hiába vág neki azonban a főhős a maga elé rakott imakönyvhalomnak, és hiába kering egy ótestamentumi főpap mozdulatait imitálva az áldozati kakassal. A félelmetesen groteszk jelenetben — Gelléri pszichológiai realizmusa itt emelkedik a legmagasabb régiókba —, a megrémült, csőrével Taubét verdeső, majd a forró színes körtéknek repülő kakas semmit sem hajlandó felfogni az engesztelődési szertartás ünnepélyességéből. „Hol volt már a nagy engesztelődési érzés, a varázsos suhogás és keringés a bűnei körül" — írja Gelléri. „Olyan volt Taube így, két magasba nyújtott kezével, rémült, ima után kapkodó szemével, mint akinek meg van kötve a talpa, és egy sas húzza a magas-