Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

ADALÉKOK A HARMINCAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK TÖRTÉNETÉHEZ - Benjámin László: A munkásírók antológiáiról

Kelet Népé-t átvette, egy évig kellett országszerte talpalnia, hogy lapja példányszáma ezerre emelkedjék. Ezer példány sokezer olvasót, a mi könyveink esetében sokezer munkásolvasót jelentett: és bármily csekélynek látszik is utólag — mi magunk is keveselltük, amit tehettünk —, néhány antológiánk mégiscsak harmincöt, különböző pártállású magyar író verseit, novelláit, tanulmányait, humanista, demokratikus, forradalmi eszméit továbbította a munkásoknak, akik hasonló összeállításban egyebütt nemigen találkozhattak ezekkel az írókkal. A Tollal és szerszámmal-t eredetileg a Népszava kiadásában akartuk megjelentetni. Szakasits mindent megígért, de kiderült, hogy a Világosság-nyomda gazdasági vezetői sokkal erősebb fiúk, mint ő; közölték velünk — és Szakasitscsal —, hogy szó se lehet arról, hogy hitelezzenek nekünk. így kerültünk Rajkai Lajoshoz, akinek Pesterzsébeten volt egy kis nyomdája; Földeáknak volt ismerőse, ö aztán baráti alapon hitelezett nekünk, és nem is akart megvágni bennünket, ö se járt rosszul, hiszen ha utólag is, mindig rendesen megfizettük adósságunkat; későbbi könyveink ugyanis szintén nála készültek. A cenzúrával is bőven volt bajunk, nyomait minden könyvünkön otthagyta. A részletekre kevéssé emlékszem, de a Tollal és szerszámmal kalandos útját az ügyészségen nem felejtettem el. Mikor először adtuk be cenzúrára, az ügyész a versek kétharmad részét visszadobta: Nem engedélyezem. Nem közölhető. (Ez a szöveg volt a pecséten.) Akkor vártunk egy darabig. Tudtuk, hogy van az ügyészségen egy dr. Szabó nevű cenzor, aki liberálisabb a többi ügyésznél. Aktív barátaim kiszagolták, hogy mikor ő a soros cenzor, és akkor másodszorra is beadtuk a kötetet. És valóban, ugyanaz az anyag nála már kevés húzással közölhetővé vált. A későbbi kiadványok cenzúraügyeiről kevesebbet tudok, azokat Vaád intézgette. Csak annyit tudok, hogy sok mindent visszadobtak. Az is igaz, hogy a cenzúra, bár minden könyvünket megnyirbálta, még mindig irgalmasabban bánt el velünk, mint például a jóval nagyobb publicitású Népszavá-val. Kisebb publicitás kisebb veszély — vélték a cenzorok; így hát a Népszavá-ból kitiltott jó néhány írás nálunk megjelenhetett. Nem tudnám most rövidre fogva megítélni és értékelni a munkásírók 3—4 esztendeig tartó tevékenységét, eredményeit és tévedéseit. Az akkoriban erősen hangsúlyozott munkásszármazásnál ma már fontosabbnak tűnik, hogy a csoport minden tagja szocialista volt vagy kommunista, aktív munkásmozgalmi ember, antifasiszta, a népfront meggyőződéses híve. Sok barátot, még több ellenfelet és ellenséget szereztünk, értek bennünket elfogult, igaztalan támadások, értetlen vádak — amelyek akkor voltak különösen fájdalmasak, ha belülről, a szocialista táborból jöttek —, és kaptunk jóindulatú kritikát bőven, tévesét is, helytállót is. Kétségtelenül rászolgáltunk a kritikára, hiszen az értelmes és becsületes célok, a megfontolt szervezési és szerkesztési gyakorlat ellenére felröppentettünk mi sok végig nem gondolt, az igaztalan támadások keltette indulatban rögtönzött elméletet is. Az volt a baj tulajdonképpen, hogy nem volt közöttünk teoretikus. Fiatalok voltunk, nagy önérzettel és nagy hivatástudattal, de kevés műveltséggel, kevés társadalmi tapasztalattal, irodalmi és történeti tájékozottsággal. Emlékszem, 1942—43-ban Nagy István, aki a legidősebb és legtapasztaltabb volt közöttünk, ki is fakadt, hogy ha nem lesz kombattáns elméleti emberünk, az egész csoport szét fog esni, nem lesz értelme tovább csinálni. Persze, 1944-ben, a német megszállás után nem a kidolgozott elmélet hiánya szórt szét bennünket. És kérdéses, hogy mire mentünk volna a legnagyszerűbb, legkidolgozottabb teóriákkal is, amikor azokról nyíltan nem beszélhettünk. Elképzeléseinket így hát hívebben őrzik verseink és szépprózáink, mint tanulmányaink. 137