Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

ADALÉKOK A HARMINCAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK TÖRTÉNETÉHEZ - Benjámin László: A munkásírók antológiáiról

Mi volt mégis az egésznek az értelme? A magyar irodalmi életre azokban az években a népi—urbánus ellentét nyomta rá bélyegét. Mi nem tartottuk magunkat sem a népiekhez, sem az urbánusokhoz tartozóknak. Munkások voltunk, minket nemcsak politikai, szellemi, erkölcsi meggondolások, hanem fizikai létünk, életformánk is a munkásosztályhoz kötött. A nagyvárosi nép, az ipari proletariátus fiainak és szószólóinak tekintettük magunkat, egyszerre urbánusoknak és népieknek. Ügy láttuk: itt ez a hatalmas osztály, a történelem örököse, amelyikről nemigen esik szó sem az urbánusok részéről, akiket mi — teljes joggal — a liberális, jobb esetben a radikális polgársággal azonosítottunk, sem a népiek részéről, akiket viszont nem tekintettünk egységes csoportnak, ahogy nem is volt az, különösen nem már a mi szervezkedésünk idején. Amenynyire távoltartottuk magunkat a népiek jobbszárnyától, annyira igyekeztünk, nem is eredménytelenül, szorosan együttműködni a szegényparasztságot képviselő népi baloldallal, Erdeivel, Darvassal, Veres Péterrel, Kovács Imrével. Nem kis fiatalos önbizalom kellett ahhoz persze, ahogy mi súlytalan, kétszeresen is periférikus helyzetünkben felléptünk. Itt a munkásosztály, a jövő örököse, kultúrában is az, és itt vagyunk mi, munkásírók, akik közvetlenül kifejezői akarunk, és — akkor szent meggyőződésünk volt — tudunk is lenni ennek az osztálynak. Hivatottnak éreztük magunkat arra, hogy körülöttünk csoportosuljon a kortárs szocialista irodalom, s a népfront jegyében, amelynek középpontja a munkásosztály, magunk köré csoportosítsuk a parasztságból jötteket is, és a polgárságnak, az „urbánusoknak", azt a részét is, amely hajlandó együttműködni a munkássággal. Ezt nem akarták megérteni sokan, illetve félreértették; pedig mi nem vezérkedni akartunk, örültünk mindenkinek, aki nálunk nagyobb súllyal képviselhette a népfronteszmét, a munkásság elsőbbségének elvét. Sajnos, ilyenek a korabeli irodalomban kevesen voltak. Nézeteinkben valóban sok volt a túlzás, a szektás vonás, a tisztázatlanság; mégis, bármennyire kritikusan nézem is egykori működésünket, azt kell mondanom róla: volt értelme, volt jelentősége. Az elfajult népi—urbánus ellentétek idején, a háborús időkben mi voltunk csaknem az egyedüliek a magyar irodalmi életben, akik a munkásosztályt valódi helyén láttuk és értékeltük, s képességeink szerint, erőnktől telhetően megkíséreltük a magyar munkásságot belülről ábrázolni, történelmi jelentőségéről vallott felfogásunkat a köztudatba átültetni, írói művekben kifejezni; megértetni, hogy a magyar társadalom nemcsak polgárokból és parasztokból áll,. mellettük ott a munkásság, nélküle és ellenére a nemzet kérdései megoldhatatlanok. -