Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
BEVEZETŐ - Szabolcsi Miklós: A magyar szocialista irodalom kutatásának problémái
formák relatív értéke a fasizmus elleni harcban is és a ma összetevői szempontjából is bizonyos fokig megváltozik, pozitívabbá, értékesebbé változik, minden ellentmondásukkal együtt. Teljesen érvényben lévőnek érzem azt a híres Révai-féle dichotómiát, amely a polgári humanizmus és a népiek ellentétét és azonosságát mutatta meg, és azt hiszem, hogy az ezirányú kritikát semmi esetre se kellene abbahagynunk. Ügy érzem azonban, elképzelhető, hogy a magyarországi szellemi, művészeti és bizonyos szempontból a tudományos és művészeti élet egészének értelmezése a fasizmus elleni küzdelemben egy fokkal pozitívabbá válik ebben az összefüggésben. Akkor ezek a belső ellentétek egy antifasiszta programon belüli ellentétekké válnak. Mindez természetesen azért is érdekes, mert két irányban is releváns mai problémákra. A fejlődés egésze irányának megrajzolása hazai és főleg világirodalmi méretekben nem a természettudományos egzaktság és pontosság igényével, de bizonyos tendenciákat megjelölve fontos a ma világirodalma számára is. Amikor ma valóban az a helyzet, hogy a harmadik világ országaiban, itt legelsősorban Latin-Amerikára gondolok, nagyon gyakran hasonló folyamatok játszódnak le, mint nálunk 1920 után, és állandó belső küzdelemben bontakozik ki egy új irodalom, rendkívül érdekes, hogy vannak-e a szocialista irodalom kibontakozásának, a szocialista művészet kibontakozásának olyan törvényszerűségei vagy olyan tendenciái, amelyek megismétlődhetnek és tovább folytathatók. Ilyen szempontból fontossá válik a viszonylagos egység és az egységen belüli harc problémája. Naivitás lenne persze arra gondolni, hogy egyszerűen az irodalomtörténész megállapít bizonyos törvényszerűségeket, és akkor ezek automatikusan érvényesülnek. A napi irodalomkritikai, kultúrpolitikai munkában, mint minden céltudatos tevékenységben kell ezeknek a felismert tendenciáknak (teleologikus módon) érvényesülniük. Egy másik kérdés, hogy ezek a kategóriák, amelyeket e vizsgálat során a múltra vonatkozólag felismerni vélünk, tehát a viszonylagos egység, ez egységen belüli különbségek, e különbségen belül a szocialista irodalom élesen elváló volta, e szocialista irodalom határai; e szocialista irodalomnak a többi áramlatokhoz, ábrázolási módokhoz való viszonya — ezek a jelenségek a ma magyarországi irodalmára mennyiben alkalmazhatók, mennyiben élnek tovább, mennyiben kell, hogy továbbéljenek. A szocialista irodalom történetének kutatása kronológiailag egy ponton egyszerre megszűnik. A mai kritikai gyakorlat a ma jelenségeinek megítélésében teljesen más kategóriarendszerrel és teljesen más szemléleti rendszerrel dolgozik. Lényegében véve, nagyon kevés áthidaló kísérlettől eltekintve ez a helyzet. Attól a közhelytől, hogy 1945 után egy rövid időszaktól eltekintve, 1948—49-től fogva egy egységes magyar szocialista irodalom jött létre, vagy attól az általam megfogalmazni kezdett, de elismerem, rendkívül bizonytalan, laza megállapítástól, amely a szocialista magyarországi irodalom és a magyar szocialista irodalom közti különbséget próbálta érzékeltetni, e rendkívül általános néhány megállapítástól eltekintve, egyszerűen nincs híd a két világháború közti korszak kutatása és a ma kritikai gyakorlata között. Felvetődik, hogy kell-e ilyen hídnak lenni, felvetődik, hogy nem kell-e a ma irodalmi termését teljesen más kategóriarendszer szerint vizsgálni. Ügy hiszem, hogy a két világháború közti korszak tanulságai alapján kidolgozott irodalomtörténeti kategóriák mutatis mutandis alkalmazhatók a ma irodalmi fejlődésére is. Amikor a marxista kritika orientáló fogalmainak problémájáról beszélünk, akkor egy bizonyos folytonossághiányról is szólunk, és ha úgy érzem, hogy a mi kutatásaink egy kicsit
