Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

RADNÓTI-PROBLÉMÁK - Baróti Dezső: Két Radnóti-vers

Ezt a győzelmet ismét az emberi világra utaló szavakkal fejezi ki: a táj motozott, szuszogva ivott, a groteszk jelzővel is antropomorfizált papfejű domb, a szél szintén az emberi érzelmek világának szókincsében is otthonos édes jelzőt kapta, sőt a fölrepülő madárban a költő rokonát ismerhetjük fel. Nem csak azért, mert a költő-madár azonosítás (nálunk különösen Tompa közismert verse óta) a líra közhelyei közé tartozik: alkalomadtán Radnóti is szívesen hasonlította magát madárhoz. A derűssé vált vidék és különösen a „búvásából telröppenő madár" a strófa négy sorából két teljes sort elfoglaló felfelétörést, boldog kitárulást, eváziót kifejező képe így mintha most is azt ígérné, hogy ismerős tájra, a szabadság idilljét hordozó Radnóti-féle tájak egyikére léptünk be. Tegyük hozzá, hogy az első és a második strófában az antropomorfizálás ellenére valóságos, természetben is megtalálható tájra, s a leírás módját is csak néhány, a modern lírai kifejezés eszköztárával rokon, eredeti, radnótis kép alkalmazása miatt (tükrösre lépte, csöppekkel motozott, papfejű domb) óvakodnánk a régibb típusú realista tájábrázolások közé sorolni. A második strófa végén különben csillag áll és eleve figyelmeztet arra, hogy a következő strófában az eddigiekhez képest valamilyen változás következik be: De fák mellén ráncolt lassan a bú, gólyás vidék vizét ráncolja így kotyogva zöldes békabánat és savanyodott szélben a madár lehull. Kutyák lábnyoma gyászos paszomány a vékonyka sáron köröskörül és lánc, mely csöngve köti össze fa, madár és szél szipogó ijedelmét.. . A legfeltűnőbb változás az, hogy a tájkép épp csak felderengeni kezdő derűje hirtelen elkomorul, hogy még a kedves, intim, sőt erotikus kicsengésű jelentést hordozó gólya is a táj békés lakói közé besorolt békák ellensége gyanánt jelenik meg, s hogy a kutya sem az a jó barát többé, mint Radnóti sok más versében, ahol ha szabad így mondanunk, a szeretett leány hozzátartozója. Most szelíd madarakra vadászó ebbé vadul. A táj képei közt ugyan továbbra is több emberszabású akad, de ezek szintén az elkomorodás kifejezését szolgálják: fák mellén ráncolt lassan a bú, a fa, a madár, a szél szipogó ijedelemmel jelennek meg előttünk, a csörgő lánc szintén az emberek világából való. A második szövegegységet képező 3. és 4. strófa azonban nemcsak a derűt sugárzó képek elkomorodásával jelent változást az előzőekhez képest. Azzal is, hogy míg a zápor utáni tájat bemutató képek, az első strófában, mint láttuk, realisztikusak voltak (olyankor valóban felrepülnek a madarak s megenyhül, édesebbé válik a szél), a harmadik és a negyedik strófában a látható valóságtól elszakadó költői képzelet uralkodik el. Ez különösen az antropomorfizált képek gyarapodásában és bonyolultabbá válásában nyilvánul meg. A harmadik strófa első sorában („De fák mellén ráncolt lassan a bú") például csak egy szó, a fa utal a közvetlenül látható valóságra, a többi a hagyományos költői nyelv szokásos megszemélyesítéseinél merészebb antropomorfizálás: olyan tulajdonságokkal látja el a fákat, amelyekkel nem rendelkeznek. A további két sor pedig még irreálisabb lebegésű: az emberszabásúvá tett fák „lelkiállapotáról" beszél.