Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

RADNÓTI-PROBLÉMÁK - Baróti Dezső: Két Radnóti-vers

BARÖTI DEZSŐ KÉT RADNÓTI-VERS Többször szóltam már arról, hogy Radnóti Miklósnak a halál közelében írt versei mintha a feledés árnyékával borítanák be életművének korábbi szakaszait. Pedig a korábbi versek is szorosan hozzátartoznak portréjához, sőt arról is meg vagyok győződve, hogy ezek nélkül az utolsó nagy versek teljes megértése sem lehetséges. Nem indokolatlan tehát, hogy elmélyedjünk bennük. Az elmélyedés, vagy ahogy újabban mondani szokás, a ,,mélyolvasás" céljaira ez alkalommal Radnóti két aránylag korai versét választottam ki. Mind a kettő azok közül való, amelyek sokat mondanak el a fiatal Radnóti költői világáról. 1. TÁJ, VÁLTOZÁSSAL Az 1933 elejéről való versnek már a címe arra utal, hogy nem a szokásos tájképek egyikét kapjuk. Valójában nem is egyetlenegy tájkép, hanem, amint ezt az egyes részek között elhelyezett tipográfiai jelek (csillagok) önmagukban is erőteljesen hangsúlyozzák, egy három részből álló sorozat, a képzőművészet nyelvén szólva, egy kis triptichonféle kerül elénk. A csillagok a szövegegységek határait is pontosan kijelölik. Jelzésüknek megfelelően az első szövegegység a verset indító két strófából áll. De azt sem nehéz észrevennünk, hogy ezen a szövegegységen belül egy-egy strófa további két, kisebb egységet képvisel. Az első a következőképp hangzik : Zápor marsolt át a gyönge erdőn, tükrösre lépte a fák levelét, négyet villantott még és égi, enyhe csúcsokon gurult tovább a dörgés. Az első strófát vizsgálva, nemcsak a szemünk előtt kibontakozó kezdő idilli táj és idilli boldogság festésének finom átmenetét érdemes megfigyelnünk. Azt is, hogy a természet képei többször is az emberi világ irányába tágulnak ki. A zápor marsolt, tükrösre lépte, azaz tükörfényességű esőcseppekkel hullatta be a fák levelét, sőt még az erdő gyönge jelzője is némiképp idesorolható, ha másért nem, azért, mert a leggyakrabban emberi tulajdonságokat jelölünk vele. Ezzel az eljárással a táj némiképp emberszabásúvá válik, antropomorfizálódik. A második strófában azután teljessé válik a természet szelíd erőinek (a költőnek) győzelme a zápor felett. Csöppekkel motozott még a táj ott, szuszogva ivott a papfejű domb; búvásából röpült föl madár és fújatta az édes széllel a tollát. 105