Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Martinkó András: A kézirat információi a tudományos kutatás számára

Bármennyire túlzásnak hangzik is, az írás grafopszichológiai információi alapján az is megállapítható: az író őszinte-e vagy opportunista, képmutató, esetleg ügyeskedő, művészi szenvedély nélküli mesterember. Ami most már az itt felvetődő információközvetítő formákat és azok értelmezését illeti, a formákat, a fizikai jelzéseket a textológia általában felismeri, pl. hogy egy-egy íróművész sok törléssel, javítással, pótlással, sietős lázasan vagy kicirkalmazott kényelmességgel alkot-e, felismeri az írás vonalvezetését, tömött-zsúfolt vagy szellős összképét, részleteiben is felfigyel — egyegy kor általános írásmódján, normáin belül — az egyéni jegyekre a betűk formájában, a helyesírás, központozás, ékezés, sorkezdés stb. információira —, a következtetések levonására azonban vagy nem rendelkezik a megfelelő, különleges képességekkel, vagy valami irracionális eltévelyedéstől félve, óvakodik a kijelentésektől. Legfeljebb s legszívesebben visszavetíti a derék, megbízható „veszélytelen" kronológia síkjára, hiszen egy gyermek, egy fiatalember, egy középkorú vagy idős ember írása egyazon személy esetében is életkort, változó hatásokat jelző objektív jegyeket is hordoz az állandó, a mindenkor jellemző mellett. Már ebben a második szférában is alapvetően fontos: vajon a kézirat fogalmazvány-e, vagy autográf másolat, tisztázat, nem is beszélve a gépírásos vagy diktált „kéziratok" jóval kevesebb információjáról — ha egyáltalán az utókorra maradnak —, de ez a kérdés már átvezet következő vizsgálódási területünkre, térjünk hát oda. 3. Itt találkozunk a legfontosabb és legkevésbé kiaknázott kéziratinformáció-fajtával. Ez érintkezik ugyan a 2. pontban tárgyaltakkal, hiszen ez is pszichológiai értékű, de már nem a személyiséglélektanra összpontosít — amelynek hatáskörébe tartozik mindenki, függetlenül a művészetekhez való viszonyának mértékétől, természetétől, intenzitásától —. hanem a kéziratnak specifikusan alkotáslélektani információit helyezi előtérbe. Mégpedig a kézirat — a fogalmazvány — szövegének felépülését követve, a különféle változtatások, variánsok révén vagy ezek nemlétét értelmezve. Mindebből következik az a már említett körülmény, hogy a tisztázat nagyon kevés információt szolgáltat ezen a téren, s még kevesebbet a gépírásos kézirat, mint amely többnyire már előzetes megformálás után ölt ún. kéziratformát, ami rendszerint már a nyomdakész kézirat. Nem mintha nem volnának alkotók, akik gépen fogalmaznak, de ezt a — számunkra most egyedül fontos — fogalmazványpéldányt általában nem őrzik meg a letisztázás s különösen a megjelenés után. Ez különben is önmagában is érdekes alkotáspszichológiai kérdés: mért szeretik az írók eltüntetni alkotó vajúdásuk e dokumentumait? Lehet ebben valami lelki szemérem, amely nem szívesen enged bepillantást a teremtő aktus e legintimebb pillanataiba — ahogy a fogamzás és szülés aktusa is általában izolált körülmények közt folyik le —, de lehet hiúság kérdése, mely a valóságban szenvedésekkel, gyengeségekkel, küzdelmekkel teli alkotó-teremtő aktus helyett a szinte isteni, irracionális hatalommal rendelkező kiválasztottak könnyű kezű, spontán alkotásmódját akarja sugallni. Ez a magyarázata annak, hogy az íróművész kéziratait — mint ajándékot s nem mint dokumentumot — sokszor legbizalmasabb barátjának adja át, s az vagy megőrzi, vagy nem, de az író maga ritkán őrzi meg — inkább csak a tisztázatot. Arra meg nem is tudok példát, hogy a diktafonnal dolgozó író félretette volna az első változat magnószalagjait. Vannak végül alkotótípusok, akiknek fogalmazvány-kézirataik azért nincsenek, mert nem papíron fogalmaznak, hanem fejben, szinte az utolsó szóig készen