Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)
I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Martinkó András: A kézirat információi a tudományos kutatás számára
áll már a mű, amikor papíron vagy más anyagi hordozón rögzítik. Ezek esetében az alkotásmódjuk titkaihoz való hozzáférkőzésnek bonyolult, sokrétű módszereit kell megtalálni és alkalmazni. Mert hiszen e harmadik kéziratinformáció-fajta éppen ezt közli, a kutatóval: a teremtő aktust in statu nascendi: folyamatában, vagy legalábbis fokozataiban. A fogalmazvány — vagy pláne fogalmazványok — olyan lehetőséget biztosítanak a kutató számára, mintha, mondjuk, az embriónak minden fázisformája külön is megmaradna, vagy (a régi vicc szerint) látható lenne Napóleon koponyája, külön 10, 20 és 30 éves korából. Az irodalmi alkotás tekintetében — szerencsés esetben — ez objektíve is igaz. És hogy milyen jelentős az alkotásmódot, az alkotáslélektant érintő információja, azt a képzőművészeti, ill. archeológiai irodalom már régen felismerte: külön tudományága van a vázlatoknak, s a Húsvét-szigeti szobrok félkész állapotban abbahagyott példányai többet segítettek e különös alkotások megértésében, mint a kész darabok. Az irodalmi kézirat — ismétlem: szerencsés esetben — informálhat például arról, hogy mi volt a kezdő impulzus — a minden szempontból vett impulzus —, hogyan hangolódott rá az író, milyen „lépéseken" át bomlik ki forma és tartalom. Mi az először felötlött szó, kép, metrumképlet, melyet az író meghagy vagy megváltoztat, esetleg négyszer-ötször is, hogy — esetleg — visszatérjen a legelső vagy egy korábbi megoldáshoz. És ha változtat, ha töröl, ha újból visszatér egy korábbi megoldáshoz, vagy megmarad a legutolsónál — mi mindennek a valószínűsíthető oka? Alaki talán (nem illik bele a mondat- vagy versmelódiába), ízlésbeli talán (a fordulatot túlságosan költőinek, elvontnak, szokatlannak vagy ellenkezőleg: hétköznapinak, elkopottnak találja); lehet az ok gondolati-értelmi (nem azt mondja pontosan, amit akar), sőt társadalmi is (pl. a cenzúrára, a hatalomra, az olvasókra való tekintettel változtat, keres) ... és még felsorolhatatlanul sok más. A lényeg azonban az, hogy a kész mű statikussága helyett egy kézirat a születő, mozgó, változó mű-világot mutathatja meg. Megint csak hangsúlyozni kell, hogy a gépelt kézirat sokkal kevesebb információt tartalmaz, de azért például a regényírók (s még inkább a drámaírók) gépelt fogalmazványai sok mindenről informálhatnak . . . Még a tipikus gépelési hibák is. Anélkül, hogy különösebben lelkes híve és hivője lennék Freudnak — elképzelhetőnek tartom, hogy e hibákban valami értelmezhető tudatalatti nyilvánul meg. De visszatérve a valódi kéziratok alkotáslélektani információira, azt szeretném mondani: milyen szép, érdekes és tanulságos munka lenne egy egész életmű fennmaradt kézirat-fogalmazványai alapján egy új típusú monográfiát írni, mely nem a lezárt, egyszeri művekre, hanem a mozgó, kialakuló, a művé szervezést lépésről lépésre követő, in vivo szemléletű, szempontú monográfia lenne. Nem tudom, van-e ilyen munka az egész világ irodalomtudományában — de, megint csak erre utalok, számtalan olyan képzőművészeti kiállítás van, mely a vázlatok, skiccek, tanulmányok, rajzok bemutatásával a kész műveknek ezt az előző, mozgó, alkotó világát teszi hozzáférhetővé. Ezzel kapcsolatban pedig: el tudok képzelni olyan kritikai kiadást is, mely nem a jegyzetapparátusban, hanem a főszövegben hozná a variánsokat — a végleges szöveg tipográfiai kiemelésével. Ez ugyan zavarná a kész mű élvezését, lerontaná a mű egyszeriségének esztétikailag oly lényeges tudatát, de egyrészt még a képzőművészeti kiállítások teljesítményét is felülmúlná, hiszen ott vázlat, tanulmány szimultán és organikus egységét mégsem lehet bemutatni, másrészt pedig páratlan tanul70 sággal járna az alkotáslélektan javára .. .