Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Taxner Ernő: Kézirattári kérdések

(Egyelőre azonban örülünk, ha legféltettebb kincseinket mikrofilmre tudjuk venni.) Csökkenthetjük gondjainkat esetleg azáltal, hogy a megjelent művek másolatait, a duplumokat, a teljesen dilettáns művészi kísérleteket kiselejtezzük. A fő gond azonban megmarad, s mi nem térhetünk ki a feladat elől: előbbutóbb ki kell alakítani a kevésbé fontos anyagok tömeges tárolásának, kezelésének lehetőségét és módszereit. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a megőrzés és pusztulásra ítélés közti határvonal meghatározásának bonyolult felelősségét. Elvileg talán azt lehetne mondani: a legjelentősebb írók minden fennmaradt sorát meg kell őrizni, gondosan kell kezelni, óvni; ugyanígy kell bánni az irodalom kutatóinak, tudósainak, megfigyelőinek és kevésbé fontos irodalmároknak adatokban gazdag kézirataival is, amennyiben mód van rá, egyéb írásaikat is meg kell őrizni, sőt az irodalommal érintőlegesen érintkező személyek olyan kéziratait is, amelyek — feltehetően — egyszer fontossá válhatnak. A gyűjtés célja (természetesen) elsősorban teljes írói hagyatékok gyűjtése. Az azonban meglehetősen ritka, hogy az író maga vállalja kéziratai megőrzését, összegyűjtését, rendezését. Még azoknál is, akiknek jelentős hagyatéka maradt az utókorra, az összegyűjtés és rendezés nem az író, hanem feleségének, gyermekének, tanítványának, barátjának érdeme. Magától értetődően abban az esetben is, ha az író maga rendezi hagyatékát, illetve annak egy részét, számolnunk kell azzal, hogy sajátos értékrendet állít fel, amelynek keretében egyes darabokat pusztulásra ítél, mások sorsával nem törődik, s ennek következtében az eszményi teljesség szinte elképzelhetetlen. Még inkább így van ez, ha a megőrző, az összegyűjtő, a rendező más valaki. Magától értetődő az is, hogy a szerkesztőségekbe, nyomdába adott kéziratok, valamint a küldött levelek legföljebb csak elkésve kerülnek vissza szerzőjükhöz. A gyűjtőmunka tehát nem elégedhet meg a hagyatékok felkutatásával és megszerzésével, figyelmet kell fordítania a különböző gyűjteményekre, valamint a szórványokra is. A gyűjtés jövőbeni színvonalának emeléséhez a vásárlásra fordítható keretek növelésére, társadalmi és üzleti szervek (vidéki múzeumok, levéltárak, pedagógusok, tanuló ifjúság, irodalmi körök, folyóiratok, illetve antikváriumok) bekapcsolására a felkutatás munkájába, valamint a jelenlegi hagyatékvédési rendszer megreformálására (anyagi előnyeinek vonzóbbá és főleg egyértelműbbé tételére, eszmei előnyök — kiemelt fontosságú feldolgozás, publikálás — kilátásba helyezésére) volna szükség, továbbá egy olyan rendelkezésre, amely biztosítaná, hogy a folyóirat- és könyvkiadó-szerkesztőségekbe benyújtott eredeti, javításokkal és aláírásokkal hitelesített kéziratok automatikusan közgyűjteménybe kerüljenek. (A kiadók és folyóiratok, napilapok az ezzel járó többletmunkát talán vállalnák is, hiszen sokakat bánt ezeknek a kéziratoknak jelenlegi elkallódása, pusztulása.) A KÉZIRATOK GONDOZÁSA A fentiek következményei már részben a megőrzés, ápolás és feldolgozás kérdéséhez tartoznak. A megőrzés és ápolás kézirattáraink legnagyobb gondja. A Petőfi Irodalmi Múzeum — a legújabb jelentős magyar kézirattár — viszonylag kedvező helyzetben van, de az elhelyezés mindenütt nagy gond. Az anyag tárolására általában fémből vagy impregnált fából készített, nagy felületű polcokat használnak. (A Petőfi Irodalmi Múzeum zárt fém szekrénysora a leg-