Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Taxner Ernő: Kézirattári kérdések

modernebb és talán legtöbb biztonságot nyújtó megoldásnak látszik.) Fénytől és portól az anyagot majdnem mindenütt impregnált, porszűrős, de a papír lélegzését biztosító dobozok használatával óvják. Közismert, hogy a modern kéziratok papírja milyen gyorsan romló. Védekezésül külföldön majdnem mindenütt igyekeznek biztosítani a megfelelő hőfokot (18 C°), és relatív páratartalmat. Egyre jobban elterjed az a szokás is, hogy a legértékesebb kéziratokat kutatóknak is csak mikrofilmben bocsátják rendelkezésére. (Például Moszkvában a Központi Állami Irodalmi és Művészeti Archívumban.) Különösen a varsói és weimari kézirattárakban elsőrendű papírrestauráló és -konzerváló szakemberek is rendelkezésre állnak, akik egyrészt karbantartják, másrészt óvják a féltett kéziratokat. Régebben szokás volt a kéziratok könyv alakú beköttetése, ami a papír szélének megsértésével, s néha a szöveg nehezen olvashatóságával járt. Ma ehelyett védő palliumokat használnak, s a nyilvántartáshoz szükséges jelzetet, valamint egyéb adatokat elsősorban erre vezetik rá; általános törekvés, hogy magára a kéziratra minél kevesebb jelzés kerüljön. Ugyanakkor a biztonságos megőrzés érdekében az egyes lapokat szinte mindenütt lepecsételik az intézmény bélyegzőjével, és ráírják a leltári (nálunk: szakleltári) jelzetet. Itt kell felhívnom a figyelmet arra is, milyen mértékben pusztítják kéziratainkat a kiállítások. Valóságos bűn eredeti, értékes kéziratokat hetekre, hónapokra, sőt évekre kitenni a fény, a por, a száraz, meleg levegő (avagy a nedvesség) pusztító hatásának, hogy a mesterséges rongálásról már ne is beszéljünk. Bárki meggyőződhet róla, milyen állapotban kerülnek vissza a kiállításokról kézirataink! Ámbár a múzeumok eredeti hivatása a gyűjtés és megőrzés volt, sőt ma is vannak múzeumaink, amelyeknek nincsenek kiállításai (pl. Természettudományi Múzeum vagy — kivételes esetektől eltekintve — a Néprajzi Múzeum), nem gondolnám érinteni a Petőfi Irodalmi Múzeumnak azt a hivatását, hogy gyűjteményeire támaszkodva kiállításokkal szolgálja az irodalom népszerűsítését. Az eredeti kéziratok kiállításokon való szerepeltetése azonban akkor kezdődött, amikor a kiállított tárgyak főleg régi kéziratemlékek voltak, amelyeknek anyaga minden szempontból tartósabb, mint a későbbi kéziratoké, továbbá részben művészi igénnyel, egyedi jelleggel készültek. A modern — főleg XIX. és XX. századi — kéziratokról azonban ezt nem lehet elmondani. Ezenkívül korszerű eszközökkel olyan másolatok készíttethetők, amelyeknek nem-eredetiségét legfeljebb a szakértő veszi észre, néha az is csak gondos vizsgálat alapján. Mivel irodalmi kiállításaink úgysem a kéziratok bemutatásának szenzációjára épülnek, semmi sem indokolja, hogy féltett nemzeti kincseinket mi magunk tegyük ki a pusztulásnak, illetve gyorsítsuk meg amúgyis fenyegető romlásukat. Ha mégsem akarjuk a nagyközönség elől teljesen elrejteni kéziratkincseinket, ezeket a jövőben rövid ideig nyitva tartó kiállításokon, fénytől, portól és egyéb ártalmaktól megfelelően óva mutathatnánk be. A KÉZIRAT-FELDOLGOZÁS MÓDJA A feldolgozás munkája minden esetben a gyűjtött kéziratos anyag nyilvántartásba vételével kezdődik. Amennyiben szórvány kéziratokról (egyes darabokról) van szó, ez semmi gondot nem okozhat; hagyatékok esetében azonban általában ehhez — különböző mélységű — rendezés szükséges. (Azért változó ez a mélység, mert szinte kizárólag a kézirattárban kialakult munkamódszertől