Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

II. A MÚZEUM KÖZMŰVELŐDÉSI MUNKÁJÁRÓL - Kiállítások - Baróti Dezső: Irodalom a tér dimenzióiban

az ilyen helyek valamilyen emlékmúzeum-jelleget kaphattak, s a kínálkozó feladatoknak máig is csak egy részét végeztük el. Az első magyarok egyike, aki a Rousseau nyomát kergető zarándokokhoz hasonló áhítattal keresett fel hazai írólakhelyet, alighanem a Kazinczy széphalmi kúriáját meglátogató Petőfi volt, hogy végül is csak ,,a nemzet-szégyen, Káinbélyegét" láthassa ott, „piszkos, nyávogó porontyokat" azon szobában, melyben Kazinczy élt, s a „pompás kertben elvadult gyümölcsfákat.. ." (Széphalmon). S amikor az utókor mégis felfigyelt rá, Kazinczy kúriáját már nem lehetett megmenteni. Azóta már számos írónk egykori lakhelyét megmentettük a fenyegető enyészettől. Nem azért, mintha mi is a szentimentalizmus virágkorának könnyes áhítatával közelednénk nagy íróink emléktárgyaihoz. De azt az időnkénti, még mostanában is elhangzó véleményt sem tehetjük magunkévá, hogy az írói emlékhelyek és relikviák kultusza tulajdonképpen csak a vallásos ereklyetisztelet laicizált formája, vagy éppenséggel a személyi kultusz egyik derivátuma. De akármiben keressük is a nagy írók emlékének a műveik olvasásán túl megnyilvánuló tiszteletét, az a nagy érdeklődés, ami többek közt egy Goethe, egy Victor Hugo, egy Petőfi vagy egy Tolsztoj egykori lakóhelyét, emléktárgyait körülövezi, mindenesetre eleven, meglevő társadalmi igényre, s különösen az irodalombarátok eleven igényére vall. Aligha tévedünk, ha ennek a kétségtelenül többféle összetevőből álló érdeklődésnek gyökerét nem valamilyen irracionális kultuszigényben fedezzük fel. Inkább egy kulturális, ha tetszik irodalomtörténeti kíváncsiságról van szó, a látogató minél többet akar megtudni arról az íróról, akit szeret. Emellett az idő és a tér egy sajátos, bár egyáltalán nem irracionális egymásba játszása is vonzza, az, hogy az írói környezet ilyenkor valóban közelünkben van, mi magunk, a látogatók is ott vagyunk benne, s ugyanakkor egy nem közvetlenül velünk levő régebbi időben is. Múlt és jelen kapcsolódik egymásba ilyenkor, s váltja ki az ilyen otthonok látogatásával együttjáró, természetét tekintve egyszerre intellektuális és emocionális jellegű élményt. De csak akkor, ha az író egykori környezete valóban változatlan maradt, vagy legalább a változatlanság benyomását képes felkelteni. Bármilyen magávalragadó legyen is az ilyen, eredeti állapotukban megmaradt írói otthonok varázsa, s bármilyen nagy kegyeletet erezzünk a tőlünk elköltözött írók iránt, mégsem oszthatjuk azt a véleményt, amely az író világa térbeli, azaz múzeumszerű, kiállításszerü bemutatásának legértékesebb, sőt az egyedül értékes megnyilatkozását látja bennük. Ha más vonatkozásban nem. dokumentumértékükkel, közlőerejükkel kapcsolatban kétségek is merülhetnek fel. Érdemes kitérnünk rájuk, mert az irodalmi muzeológia egyéb, általánosabb problémáit is érintik. Nem árt elgondolkoznunk például azon, hogy számos olyan íróról tudunk, aki egyáltalán nem gondolt arra, hogy közvetlen környezete akárcsak megközelítő módon visszatükrözze egész mentalitását, ízlését, gondolkodását. Ettől legtöbbször nemcsak az ilyen irányú igénytelenségük tartotta vissza őket. Sokan voltak olyanok, akiknek még a legszükségesebb használati tárgyakra sem volt pénzük. De még azok is, akik gondoltak rá, bútoraikkal, képeikkel, szőnyegeikkel csak nagyon keveset mondanak el igazi énjükről. Egy lakás berendezését különben is sokféle tényező határozza meg, sok esetben inkább a környezet, mint maga az író. Ady élete utolsó szakaszáig hotelszobák lakója volt, Mit mondanak el ezek versei káprázatosan gazdag világról? Juhász Gyula élete során egyetlenegy bútordarabot sem vásárolt magának, hónaposszobákban, majd édesanyja szerény, kispolgári környezetében