Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

II. A MÚZEUM KÖZMŰVELŐDÉSI MUNKÁJÁRÓL - Kiállítások - Miklós Pál: Irodalom és vizuális kultúra

igen bonyolult és nyitott rendszer; ennek a bonyolultságnak az érzékeltetésére csak egyetlen tényt említek: az írásbeliség, mint közlési rendszer maga is része a vizuális kultúrának — a nyelv maga azonban nem. Ezek az összefüggések csak látszólag elvont, teoretikus spekulációk. Nyomban kitűnik ez, ha az irodalmi múzeumra, erre a sajátságos intézményre gondolunk. Vagy az irodalom, vagy a múzeum fogalmát vesszük komolyan, mindkét esetben furcsa dolgok derülnek ki. A múzeum jelentését évszázadok óta kialakult és a vizuális kultúrához kötődő gyakorlat szentesíti: művek és közönség találkozóhelye. Az irodalomnak és közönségének ilyen találkozóhelye azonban csak a könyvtár lehet. A múzeum gyakorlatával összevetve a mai irodalmi múzeumok a tudományos műhely funkciót teljesítik vagy próbálják meg teljesíteni. (A múzeumok tudományos műhelyként való működését általában is, hazai viszonylatban pedig különösen fontosnak tartom. Művelődéspolitikai tekintetben hibás elképzelés az, amely a múzeumokat kizárólag látványosság szolgáltatására kívánja korlátozni.) Az irodalmi múzeumok mai kiállítási gyakorlata viszont olyan, mintha a Szépművészeti Múzeum nem a képeket és a szobrokat állítaná ki, hanem a festők és szobrászok ecseteit és vésőit, festő- és mintázóállványait, a róluk készült képeket, és a régiek esetében cégtáblájukat, a moderneknél kiállításuk plakátját. Talán nem tévedek, ha ebben a múzeumi gyakorlatban a biográfia-centrikus irodalomtörténet utóéletét vélem felfedezni. Ezeknek a kérdéseknek a további elemzésére nem érzem hivatottnak magam. Hogy az irodalmi múzeum fogalmát helyesebb volna más tartalommal megtölteni, pl. az irodalom fogalmát kiszélesítve az írásbeliség s a múzeum fogalmát kutatóintézet irányába is, klubtevékenység irányába is tágítva, az egészet az írásbeli kultúra intézményévé tenni, azt tudtommal ebben a múzeumban is szorgalmazzák és próbálgatják. Azt gondolom azonban, hogy a vizuális kultúrának a jelenlegi gyakorlat és nehézségei között is több jelentőséget kellene tulajdonítani. A két kultúra, felfogásom szerint, kölcsönösen kiegészíti és feltételezi egymást, egyik sem pótolja vagy helyettesíti a másikat. A múzeumnak meg kell találnia a maga sajátos helyét és sajátos, másokra nem bízható feladatait a vizuális kultúra bonyolult rendszerében, a rendszer többi alkotórészére figyelve ki kell keresnie a maga monopóliumát. Az írásbeli kultúrának és közönségének igazi találkozása vagy a könyvtárban, vagy otthonában zajlik le — a múzeum ezt sem nem pótolhatja, sem nem helyettesítheti. Ellenben kiegészítheti, teljessé teheti azt az írásbeli kultúra által szolgáltatott — akár művészi, akár történeti, társadalomtudományi — információs anyagot olyan vizuális információs anyaggal, akár művészivel, akár dokumentumjellegűvel

; amely, hogy úgy mondjam, lehetővé teszi az irodalom olvasójának, a közönséges halandónak is az Alef mérhetetlen pillanatát: a költői gondolat beléhelyezését minél tágabb tér- és időkoordinátákba. Mert ezzel a költészet élményét és a humán tudományok ismeretanyagát képes plasztikusabbá, megfoghatóbbá tenni, következésképp értelmileg feldolgozhatóbbá és érzelmileg hatékonyabbá alakítani. Az Alef forrása — racionális elemzésben — Borges élményvilága; az Alefben nem jelenhetett meg más, mint amit a kivételes képességű és érzékenységű költő élményvilága és képzelete már valamikor, valamilyen formában átélt. Nos, mindazt, ami a természettől csak a költőnek adatott meg, a múzeum képes viszonylag szűkös, de vizuális természetüknél fogva hatásos eszközeivel legalább egy-egy élmény erejéig megadni a költő közönségének. S ez nem is reménytelen vállalkozás, legalább ahhoz képest, amennyi esélyünk van az Alefet meglátni.