Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

II. A MÚZEUM KÖZMŰVELŐDÉSI MUNKÁJÁRÓL - Kiállítások - Miklós Pál: Irodalom és vizuális kultúra

Csakhogy annak az információhalmaznak a fő forrása a természet volt (s az ember is csak a természet részeként), mert az információk többsége is természetes információ volt: az élet és a munka közvetlen szükségleteként jelentkező hír, ismeret, jelzés. A világ fokozatos, majd gyorsuló bonyolódásával, a mesterséges természet, az emberalkotta környezet kibővülésével és telezsúfolásával együtt a mesterséges, embertől eredő információk egyre nagyobb szerephez jutottak életünkben: ma már alig kapunk közvetlen információt a természettől. A mai városi ember információinak és ismeretanyagának túlnyomó része vagy verbalizált, vagy vizuális-optikai formában rendezett, s mindenképp előregyártott, közvetett értesülésekből áll. Jellegzetes példa erre: „az ember a Holdon" világtörténelmi eseményét úgyszólván az egész világ átélte, kétszeresen is; először verbalizált formában — közölték velünk a leszállás, holdralépés és azon való tartózkodás minden technikai és biológiai-lélektani mozzanatát jó előre; másodszor (és ismételten) vizuális-optikai úton közvetített információk formájában — egyenes televíziós közvetítésben és fotókon-filmeken rögzítve. Ezt a kozmikus méretűvé tágult, ugyanakkor áttekinthetetlen labirintussá zsúfolódott világot jelenti a vizuális kultúra egyik oldala — beleértve ebbe vizuális információink minden forrását, egész anyagi és következésképp érzékelhető világát (az építmények és tárgyak rendszereit, amelyek csak mellékesen szolgáltatnak vizuális információkat, és a vizuális-optikai információközlő berendezéseket és jelrendszereket). A másik oldala: a vizuális információkkal való élni tudás, a vizuális információk felfogásának, értelmezésének és felhasználásának módja. Ezzel a vizuális kultúrával azonban nem az irodalmat állíthatjuk szembe, hanem azt a közlésrendszert, amely — miként a piktúrát a vizuális kultúra — magában foglalja az irodalmat is: az írásbeli kultúrát. Azt a nyelvi jelekben rögzített kultúrát, amely a maga módján ugyanúgy kialakította a maga munkamegosztását a technika korában, mint a vizuális kultúra: már nemcsak a költészet, hanem mindenfajta beszéd, írás és különféle gépek segítségével rögzíti és terjeszti a gondolatokat. Egy dologra azonban, valóságos, létező, második világ teremtésére (az építész-formatervező módjára) a költő és író sohasem képes. Bármilyen látványos legyen is a vizuális kultúra fejlődése, s bármennyire elmaradni látszik is mögötte az írásbeliség és a nyelvi közlés kultúrája, kölcsönös egymásra utaltságuk a biztosíték arra, hogy nem törhetnek egymás életére. A társadalomnak mindkettőre szüksége van és lesz. Egyébként létezési módjuk különbségei is kölcsönösen kiegyenlítik egymást: a vizuális kultúra elsődleges és objektíve létező — szemben a nyelvi-írásbeli kultúra másodlagos, szubjektív létezési módjával; ugyanakkor a vizuális kultúra, mint olyan, függvénye a verbalizációnak, nélküle társadalmi léte egyszerűen lehetetlen, csupán fizikai léte marad meg. Még érdekesebb a kétfajta kultúrának a hírérték tekintetében betöltött funkciója: míg az írott nyelvi közlés elvileg mindenről tud tudósítani, de mindenről csak elvontan képes szólni (Borges a példa rá), addig a vizuális közlés, bár csak az érzékileg megfogható világról („amit csak árnyék és fény övez") informálhat, arról azonban konkrétan, érzéki és formai minőségekben. Az ontológiai és funkcionális hírérték-különbségeken túl érdekesebb számunkra most az a tény, hogy míg az írásbeliség közegében homogenizált kultúra, a vizuális kultúra heterogén közegű. Következésképp az írásbeliség rendszerként aránylag egyszerű és zárt — a vizuális kultúra rendszere ellenben